Sértődékeny világban élünk. Az ember, mielőtt kimondaná, gondolja meg jól, mit fog kimondani. Ha pedig már kimondja, jó, ha utána rögvest bocsánatot is kér, elkerülendő a sértődésből fakadó következményeket. Mert a kimondott, mi több: a leírt szónak súlya van, és mindig lesz valaki, aki magára vonatkozólag sértőnek értelmezi azt is, ami "pusztán" eszmefuttatás, vélemény. Ez egy sértődékeny kor, ez egy sértődékeny világ, és az íróembernek olykor nem árt - ámbátor nem mindig hasznos - eme világnak az érzékeny lelkületét pátyolgatnia. Vagy legalábbis tisztában lenni annak természetével.
      Szávai Géza kimondott, mi több: leírt szavainak is súlya van. A sértődékeny világ ismeretében jól teszi, hogy előre bocsánatot kér - mondván, nem más, ő maga a Torzmagyar. "Kisebbségi magyarnak születtem, torz és egyre torzítóbb világba - írja új könyvének előszavában -; az életem első negyven-ötven éve (egy fél évszázad!) torzulásaim leküzdésében telt el - de azt nem tudom, hogy mekkora sikerrel jártam." A magyarázat ellenére nyilván lesznek, akik pusztán a cím hallatán fölkapják a fejüket. Mások azután fogják fölkapni (a vizet), amikor végigolvassák Szávai Géza friss kötetét. Csak kapják föl. De legelőször is olvassák el a könyvet, a Torzmagyart. Érdemes.
      Három évtized emlékeit gyűjti össze Szávai Géza új kötete. A fentebb már idézett előszóban a szerző kijelenti: nem tudja, nem is akarja a műfajt meghatározni. Én se akarnám. Ha nagyon szeretném, talán tudnék olyanokat mondani, hogy esszék, recenziók, elemzések, kritikák stb. - maradjunk azonban az emlékek mellett. Mert e könyv lapjain három bő évtized gondolkodásának és vele párhuzamosan történéseinek emlékei olvashatók. Kezdve onnét, amikor a legénytollas Szávai-gyerek elhatározta, hogy a román néphadseregben töltött időt arra használja föl, hogy górcső alá veszi a romániai magyar irodalom éves termését, és az eközben kialakult véleményét postázza A Hét című lapnak. A legénytollas Szávai-gyerek ezzel olykor-olykor nem kis fölhördülést okozott, vitába szállt vele például Sütő András is, aki döbbent érzékenységgel (kerüljük a "sértődés" szót!) nehezményezte, hogy egy Székelyföldről származó tanárember akarja "megmondani" azoknak, akiknek - úgymond - "van talán valami közük az irodalomhoz". (A pengeváltás emlékei szintúgy megtalálhatók a Torzmagyar lapjain.)
      A Szávai-gyerek felcseperedett, és miközben izgalmában lebácsizta Méliusz Józsefet, aki viszonzásképpen Géza bácsinak szólította őt, az is kiderült róla, hogy nagyon eredeti, és mégis (vagy talán éppen ezért), nagyon logikus, józan gondolkodása van. Olyan, amelynek ha a kimondott-leírt nyomait - emlékeit, úgyis mint esszék, recenziók, elemzések, kritikák stb. - olvassa az ember, egyetértőn hümmög és bólogat, és mert Szávai Géza annyira magától értetődő egyszerűséggel adja mindezt tudtára, csak csodálkozni tud, hogy másnak ez még miért nem jutott az eszébe. Mert hát az ugye, tényleg, mennyire igaz, hogy egy legénytollas íróembertől ne várjuk el a Karamazov-fivéreket, de ő se várja el azt magától, ellenben jobban teszi, ha addig is, míg elvárható lesz (továbbá: hogy tényleg elvárható legyen), végigolvassa mondjuk a romániai magyar esszéirodalmat Trianontól mostanáig (értsd: Ceausescu uralkodásáig), és ehhez kapcsolódó kötetsorozat-tervét odateszi a Kriterion Kiadó szerkesztőjének asztalára - aki persze csupán egyetértőn hümmögni tud. (Hogy a sorozat sorsa miért úgy /nem/ alakult, arra vonatkozólag lásd: Torzmagyar, meg hogy ez egy sértődékeny világ, és így tovább.) Az olvasás során pedig belebotlik az 1929-esnek keresztelt nemzedék körüli ügyekbe, például Méliusz József egyik ifjúkori versébe és annak viharába, és miközben ennek történetét esszében ("emlékben") meséli el, azt is kinyilvánítja, hogy mit gondol az íróinak nevezett, nemzedéknek titulált írói nemzedékek felől. Pár évvel később pedig leveszi a polcról a Mészöly Összest (venné, ha lenne ilyen), és a szerző szemébe mondja, hogy "Miklós, ez és ez a munkád remek, amaz viszont - mondjuk ki egyenesen - sajna a szándékoltnál gyöngébbre sikerült". Majd miután ezt kimondja, jól hátbavágja a kalauzt az Esterházy-expresszen.
      Ha megkérdeznék (kérdezzék csak bátran), miért tetszett nekem Szávai Géza Torzmagyar című új kötete, két alapvető dolgot említenék meg. Az egyik: a magyar irodalomban évtizedes-évszázados hiány van a jó esszéből. Az olyan esszéből, amely böcsülettel kimond, leír, nem köntörfalaz. Ez persze még nem lehet a tetszésnek az alapja, az azonban már igen, hogy Szávai Géza az elmúlt három évtized alatt kézzel fogható eredményességgel dolgozott azon, hogy mérsékelje a hiányt. Az is tapasztalható, hogy ha van is esszé olykor-olykor a magyar irodalomban, némelyik annyira csűri-csavarja, hogy a szerző végül ki se tud mászni az összegabalyodott mondatokból. Szávai Géza ellenben leül, és aszongya, hogy ez az expressz így nem megy sehova, a kalauz az egy..., a Mester pedig jobban teszi, ha... (a pontok helyére lásd: sértődékeny kor, sértődékeny világ). Világos, érthető. Érthető?
      A másik oka a tetszésemnek: a személyes hang, amelyen Szávai Géza megszólal. Aki végigolvassa a Torzmagyart, nem csak három évtized termékeny gondolkodásával ismerkedik meg, hanem emlékek egész sorával, amely mögött élesen kirajzolódnak egy íróember életének állomásai a székely zsidózók kis közösségének szomszédságából a bukaresti szerkesztőségen át a Budapesten megalapított könyvkiadóig. Szávai Géza annyira személyes hangon szólal meg (ír), hogy az túl azon, hogy élményszerűvé teszi az olvasást, "hitelesíti" a véleményt, a gondolatokat is - egyszerűen elhisszük neki, hogy igaza van, mert emlékei (esszéi, recenziói, kritikái, elemzései stb.) azt sugallják: ilyen életút mellett csakis igaza lehet.
      "Nem szeretek torzmagyarnak lenni" - mondja Szávai Géza. Igaza van. Ki szeret? A torzmagyarságnak viszont egyik ellenszere az őszinte beszéd. Ennek pedig nincs híjján Szávai Géza. Örüljünk neki. S reménykedjünk, hogy a következő három évtized termése már egy kevésbé torzabb, ellenben sokkal őszintébb és nyitottabb világ történéseire fog a mostanihoz hasonló minőségben reagálni.