"Én vagyok torzmagyar" - indítja Szávai Géza azt az esszékötetét, amelynek nemcsak címével (Torzmagyar), hanem tartalmával is igen összetett fogalomkörbe lép be felderítő szándékkal, illetve egyféle ön- és világmagyarázat megalkotásának törekvésével. Ugyanakkor újabb jelzős defíniciót ad hozzá a magyarság mibenlétét körülíró, annak lényegét "elcsípni" és árnyalni igyekvő értelmezői és közéleti hagyományhoz, amely kitermelt már néhány emlékezetes, édes-keserű formulát (ld. a Szávai-kötet bevezetőjét, de ilyen értelemben bizalommal kifaggatható a mindennapi nyelvhasználat is - utóbbinak egyik, viszonylag friss gyöngyszeme a rendszeresen aktuálisnak vélt vagy azzá váló "maradékmagyar" kifejezés).
      Szávai Géza alaposan megtapasztalta egy kiélezett, a '70-es, '80-as évek Romániájában "fentről" kialakított kisebbségi léthelyzet vetületeit (aztán, Magyarországra való áttelepülése után, több más, idevágó jelenséget és történést) - hitelesen beszélhet tehát különféle egyéni-közösségi torzulásokról, könyve mégsem csupán a kisebbségi magyar olvasónak jelenthet továbbgondolására ösztönző élményt. Elsősorban azért, mert ha egy nemzetközösség leírásáról van szó, (jó esetben) minden mindennel összefügg, határok ide vagy oda, másodsorban pedig azért, mert az egységesülő európai közösség szelleme, de a gyakorlatias gondolkodásmód is azt sugallja: adott ponton, etnikai hovátartozástól függetlenül (vagy épp: hová-nem-tartozás alapján) - s annak ellenére, hogy a nemzetiségi, vallási stb. konfliktusok makacsul újratermelődnek világunkban - az egyén ember(i)nek bizonyul vagy sem egy, kicsinyes szempontokat meghaladó erkölcsi instancia előtt.
      A Torzmagyar szerzője nincs valami kényelmes írói alaphelyzetben ("... nem szeretek torzmagyar lenni" - vallja könyve előszavában) - a helyenként esetleg sajgónak bizonyuló érzelmi-lelki viszonyulásmódot azonban háttérbe szorítja a racionális témaelemzés és a tudatos kimondás igénye (mindez viszont, érthetően, nem mentes személyes, önéletrajzi árnyalatoktól, felhangoktól).
      Szávai Géza könyvében a közép-kelet-európai társadalmi-politikai és kulturális (lehet-e egyáltalán külön vizsgálni szellemi környezetünkben ezeket a területeket?) múlt, illetve közelmúlt és jelen visszhangos, alapvető mozzanatai, jelenségei, polémiái elevenednek fel, és állnak össze egy olyan együttessé, amelynek működési elve a belső párbeszéd: egyrészt a szerző dialógusa az általa értelmezett szellemi tartalmakkal, illetve saját korábbi elgondolásaival, másrészt a témául választott gondolatok kölcsönös kommunikációja, azaz az ehhez szükséges helyzet megteremtése és fenntartása.
      Ennek köszönhető, hogy a Torzmagyar oldalain a szépirodalmi alkotásokról való értekezés bizonyos mértékben a társadalmi szféra (és az idevágó esszétermés) értelmezése is, és fordítva. Mindkét vonatkozásban történettel van dolgunk - más-más eszközök révén megvalósuló formában. Ez a történet hangsúlyosan rólunk szól, mindannyiunkról, illetve azokról, akikhez közünk van/lehet, egyénként és közösségként. Át- és újragondolása megannyi párbeszéd-lehetőséget kínál, esélyt arra, hogy a magyarságfogalom torzulásainak megvilágítása annak helyreállítandó épségéhez járuljon hozzá a XXI. század elején.
      S mert kommunikációról és annak szükségéről-hasznáról volt szó az előbbiekben, nem is kell magyaráznom, miért kitűnő ötlet egy ilyen jellegű műnek, mint a Szávai Gézáé, a világhálón való közzététele, s ily módon a talán legszélesebb nyilvánosság elé juttatása. Adott egy jó alkalom ezáltal az emberi és magyar közös dolgainkról való együttgondolkodásra. Éljünk vele!