Ismerd meg a szerzőt:
CSODÁLATOS ORSZÁGOKBA HOZTALAK
- regény -




A „csodálatos országokból” álló világ állapotát a huszadik század elejére annyira felforgatták a háborúk, forradalmak, világrengető eszmék, hogy Szávai Géza regényének hősei már „a lét boldog semlegességére” vágynak. A semlegesség fellegvárában, a csodálatos Svájcban, az úgyszintén csodálatos Transzilvániában, no meg a forradalmi Oroszországban, vagy a talányos Amerikában – szerte a világban – keresnek megoldást életükre.

A női lét szabad kiteljesítésére törő Sophie M. groteszk anyasága, vonzó nőisége éppolyan talányos, mint a nők által „becsvágy nélküli férfiállatnak” tekintett – és csodált – Henri Durand furcsa életérzékelése, vagy Kendy Joséphine élete és a pszichológiáról vallott elképzelései.

Minden sors: sodró regény, melyeket sok dimenziójú regényköteggé sodor a szerzői invenció és a megvalósított szándék: csodálatos országokba hoztalak.

ISBN 978-963-9957-47-3
Terj: 224 old.
Ára 2625 Ft
Kötve

Megrendelhető innen:
Pienták Attila: MINDEN MINDENNEL ÖSSZEFÜGG

Nagyszerű új magyar regény jelent meg, a magunk részéről pedig egyelőre csak annyit kockáztatunk meg, hogy a 2013-as év egyik legfontosabb prózaírói teljesítménye, s remélhetőleg szenzációja is egyben. A különösen jelentős művek bírálata minden esetben hálás és szerencsés feladat, melynek teljesítése közben a bíráló könnyen meghatódhat a szituációtól egyfelől (ti. hogy az elsők között csodálkozhat rá nyilvánosan a nyilvánvalóra), és önmagától másfelől (ti. hogy számára adatik meg a kedvező konstelláció). Iróniával összegereblyézhető persze egy takaros, comme il faut kritika, mely megvéd a patetikusságtól, ám bármennyire is nélkülözhetetlen az irónia, egy szinten fölül terhessé válik (nem mindegy, hány oxigénatom kapcsolódik egymáshoz, válván levegővé vagy ózonná). És recenzens nem is kíván eltitkolni nem is csekély pátoszt, ha végre nagyszerű új magyar regény jelenik meg.

Ez pedig némi személyességet is követel. Például ezt: a bírálónak élénk emlékei közé tartozik első francia nyelvórája, mely akként vette kezdetét, hogy tanára a köszönés után egyetlen hang nélkül a táblához ment, krétát ragadott, s hatalmas betűkkel két szót írt fel: la SRUCTURE, la TRANSPARANCE. Majd megfordult, bámuló csoportozatunknak szegezte tekintetét, és közölte, hogy ha ezt a két fogalmat jól megjegyezzük és szem előtt tartjuk, akkor egészen könnyű dolgunk lesz a franciával. De csak, ha pontosan felfogjuk a jelentésüket, a lényegüket. Hirtelen visszafordult a táblához, s ha lehet, még az előzőeknél is nagyobb betűkkel írta oda harmadikként: la RAISON. Remélem értik – mondta, majd hozzátette: – És mind nőnemű, ha megfigyelik. Ott és akkor érteni véltük. Azután persze sokszor jutott eszünkbe ez az első intelem, miközben a zordonabb, mégis otthonosabbnak érzett északkeleti és északnyugati nyelvek után a latin szellem bódítóan furfangos labirintusaiban támolyogtunk. Hol itt a rendszer, ha egyszer minden így is igaz, meg úgy is igaz; hol az áttekinthetőség, ha egyszer túlbonyolít, máskor a felismerhetetlenségig leegyszerűsít; és főleg mi ennek az értelme? Az ember persze igyekvő diákból hamarosan hányaveti szellemtörténésszé változik, s az egészet – beleértve gyatra franciaságát is – elintézi egy nagyképű ľESPRIT-vel.

Szávai regénye, a Csodálatos országokba hoztalak, igazi „franciás” regény, mondhatnánk, ha a „franciás” jelző nem lenne enyhén dehonesztáló, amennyiben például Le Fabuleux Destin d'Amélie Poulain „franciás”, mert olyan „képeslapszerű”. Legyen hát inkább francia regény, vagy még inkább latin, hiszen ebben a rövid fejezetekből álló, látszólag csapongó, nagy hangulatteremtő erejű könyvben ott dolgozik Alain-Fournier, Gide, Cocteau öröksége éppen úgy, mint Borges hátborzongató intelligenciája vagy a nagy kortárs olasz, Baricco másként és másért szövevényes technikája, s ez az üdítően kellemes regényírói hozzáállás amennyire ritka a magyar irodalomban, annyira hiányzik is. A könyv kezdetén örömmel kapunk a fejezetkékbe (és eleve jó érzés, hogy a kötet éppen csak a papír vastagsága miatt nem karcsú, mely pedig az ilyen regényeknek jóleső sajátossága), a harminchetedik oldalon pedig ujjongva tapsolunk, képzeletbeli cinkos kacsintást vetve a szerzőre, amikor ezt olvassuk: „Párizst én nem igazán ismerem – vallotta be Barillonnak mentegetőzve a gyerek Henri Durand. Akkor már neki is tudomása volt arról, hogy élt egy fickó, Balzacnak hívták, aki mindent tudott Párizsról, és írt is róla vagy száz regényt. És Léonard Barillon tizenkét éves korában elkezdte olvasni Balzac összes műveit. Tizennégy éves korára az egészet elolvasta. – Én sem igazán ismerem Párizst – nyugtatta meg Barillon a gyereket. Henri Durand már tizenkét éves volt, és meg is nyugodott, hogy neki ezek szerint nem kell végigolvasnia Balzac műveit, melyek közül csak kettőn jutott túl, azokért sem lelkesedett igazán. Mindig felingerelte ez a Balzac.” Később részben arcunkra fagy a mosoly, amire számíthattunk is, hiszen ismeretes, hogy Szávai könyve egy tervezett regényciklus egyik darabja, tehát a szerző éppenséggel balzaci igényekkel lép fel. Ezen a ponton kell lemondanunk annak igényéről, hogy a műnek, mint ciklusdarabnak elemzésébe kezdjünk, hiszen hiába figyelünk fel más Szávai-könyvekre tett utalásokra, s nem csupán a regényfolyam(?) vélelmezetten első(?) darabjára (Valaki átment a havon, 2008) – az egész ciklus egyelőre kiforratlan még, alakul, azt sem tudni, mi áll készen már írója fiókjában, s mennyi a terv. De nincs is rá szükségünk: a regény önmagában is kellőképpen nagyepikai élményt nyújt, egyszerre kaleidoszkóp- és panorámaszerű, úgy térben, mint időben, tökéletesen kielégítve a balzaci (s nyomában a francia irodalom egész „nagyban gondolkodó” vonalára jellemző) igényt. A latinos alapanyag és a varrás mintázata adott, de nem lenne teljes a hangulat és hatás, ha ezt a latin meserengeteget ne járná át ugyanakkor az északi szellem szigorú rendszeressége (ki mondta, hogy a structure francia találmány?) és ellenpontja, a német Märchenek és angol storyk nyugtalanító fantáziája. Úgyhogy semmi csodálkoznivaló nincs rajta, hogy a regény – kissé megerőltetve – főhőse, Henri Durand Balzac helyett „régi térképekkel próbálta felidézni magának a kisgyerekként látott Párizst, és megidézni a világ terjeszkedő »fővárosát«, ahová egyébként nem szándékozott visszatérni.” Úgy is lesz. S melyik ország az, amely – legalábbis nyelvi tekintetben – egyszerre francia, olasz és német? Természetesen Svájc, benne Genf. Henri Durand gyermekként (és száműzöttként) érkezik Svájcba, Genfbe, mely ebben a műben valóban a „a világ terjeszkedő fővárosává” válik (bár a regényhez jobban illene úgy fogalmazni: a világ terjeszkedő fővárosainak egyikévé), amelyet haláláig nem hagy el – ennyi volna a regény. Ennyi volna? L’Exil et le Royaume? (Lám, Camus sem hagyható ki, bár Svájc szövetségi köztársaság.)

Korántsem, még a Karinthy-féle egymondatos regény-zanzának sem felelne meg. Mert hiszen nem csak Henri Durand érkezik az idegen Svájcba, vándorol itt egész Európa kelettől Nyugatig, Oroszországtól Írországig. És ahol az országok vándorolnak, vándorolnak ott az emberek is – sokszor nem is könnyű követni, mi az ok és mi az okozat. De mi is az az „ország”, mellyel mindjárt a címben szembesülünk. Lehet város is: „Isten leszúrt egy ágacskát a tengerparton, és kihajtott belőle a csodálatos város, Odessza”, a megfoghatatlan és sosem látott nosztalgia-élmény (mely kijelentésről szerzőnk a legnagyobb természetességgel írja le, hogy „százévenként egyszer-kétszer – emelkedett hangulatban – mondhat ilyent hangosan is egy ámuldozó fiú”). Vagy Párizs, a mind jobban konkrétumok nélkülivé üresedő családi-történelmi legendárium városa. Vagy Genf, mint az egész európai kavalkád fókusza. Ám még inkább az ország: maga az ember. „– Hát hol van az én országom? – zokogta Elisabeth Quain. Írországban az orosz és lengyel területekről érkezőket bármivel gyanúsíthatják az angolok. – Itt vagy. Nyugalom. Itt van a te országod. Ahol te vagy, ott van a te országod. Írország, természetesen Írország. [...] »Ez itt egy semleges világ.« »Eljött ide – veled – a te országod.«” 1916-ban hangzanak el a fentiek, Svájcban. S milyen logikus a közvetlen folytatás (gyors ugrással egy egészen más szereplő gondolatához, mely éppen csak asszociatíve illeszkedik a megelőzőhöz, egészen más aspektusban mondva ugyanazt, ha tetszik a korszellemet – jellemző ez Szávai írástechnikájára, melynek révén a szöveg még gazdagabb hatást, komplexebb élményt kelt): „– A Földön még soha nem fordult elő, hogy egyszerre, egy időben ennyire bugyuta franciaországi, ennyire bugyuta nagy-britanniai és ennyire bugyuta németországi vezérek vezethessenek három ekkora országot, népet, hadsereget – jelentette ki szűk körben Roland Charpier tábornok [...] Úgy vélte, hogy bizonyára léteznek az övéhez hasonló angol és német érzések is. De tény, hogy ekkora mértékű franciaországi, angliai és németországi bugyutaság így még soha nem összegződött az európai kontinensen. »Szükség van a semleges Svájcra.« [...] – A semlegességet megnyertük. Talán egy egész újabb évszázadra.” (Mindez Az első semlegességi háború című fejezetben áll, egyébként pedig: kinek nincs kedve elolvasni egy ilyen című fejezetet? – bár ezt a többiről is elmondhatjuk.)

Ország persze Durand örökös szerelme is, akiről nehéz megindulás nélkül szólni. A hős kamaszként ismeri meg a fiatal nőt. Nem az egyetlen, de egyik leghatásosabb húzása a regénynek, hogy ezt a nőt történetesen úgy hívják: Sophie M. Mert – és ezt minden férfi olvasó tudja – valamennyiünknek van Sophie M.-je, ahol az M. bárki és bármi lehet. Filmen és nemzedékemnek Marceau, Szávainál – nem is várunk mást! – természetesen Miracle. (Folytatása következik.) Halála után ez a sóhaj illik: „Csodálatos ország voltál, Sophie M. [...] Csodálatos ország. Tágas, bolondos változó. És nagystílű férfiak éltek benned. Érted. Csodálatos ország, jól vezeti magát, és hódít, és megkavarja a való világ országait, ha éppen olyan kedve támad. Csodálatos ország. Népe, a Sophie-nép? A Miracle kihalt veled?” Tudnivaló még, hogy „A logika nem változik. [...] Sophie M. sem változik. A lénye nem. A lényege nem. Az arányok csodálatos változása azért meglepő. Öt csecsemő, kihelyezve a világba. Sok tonna, sok vagon vigyázó férfi köréjük vezényelve.” Hogy kicsoda is valójában Sophie M., azt nehéz volna elmondani, amennyi elmondható, az pedig csattanók és fordulatok egész sorát árulná el előre, méltánytalanul. Ez a nagyon emlékezetes és kitűnő irodalmi nőalak mindenesetre ugyanúgy fókuszpont, mint Svájc, csak amíg Svájc inkább térbeli állandó, Sophie M. időbelileg az.

Az ő személye minden bizonnyal legfontosabb valamennyi szereplő közül, akivel együtt számoljuk az idő teltét. Mert hiszen a regény nem csak térben, de időben is rendkívűl el- vagy megnyújtott. Az emlékek és említések egyáltalán nem hanyagolható figyelembevételével a XVIII. század végétől a XX. század közepéig rohanunk, nagyjábóli linearitással, melyet egyáltalán nem bántóan, éppen hogy a kohéziót erősítve billentenek meg olykor előre- és visszautalások. Nem erény és nem hiba, csak tény, hogy ez a könyv bizony sűrű oda-visszalapozgatásra késztet, hogy mindig „képben legyünk”. Ezt a lapozgatást végtelenül elegánsan segíti a két örökös szerető, Sophie és Henri közös története, s hogy ez a történet (voltaképpen szeretkezéseik története) ekként is funkcionál, mutatja a mű bőségét, ugyanis a cselekményszál önmagában, kiragadva is megírható lett volna, az öregedni soha nem tudó férfi, és a nagyon is valóságosan öregedő nő szexuális élettörténeteként, éppen csak némi Fitzgeraldos csalafintasággal (The Curious Case of Benjamin Button).

Az „ország” tehát egyszerre jelenti Szávai művében magát az embert, a különböző sorsokat – vagyis másként „regényeket”. Mert a „regény” éppen úgy (nagyon is bonyolult) szinonimája az embernek, a sorsnak, a sorsok kapcsolódásának, akár az „ország”. S ha a könyv csak az eddig említettek alapján nem jelentett volna igazi kihívást, hát annál izgalmasabbá lesz az író és olvasó közös játéka. Hiszen idejében megkapjuk a „figyelmeztetést”: „»Tele regénnyel a világ!«, merengett Léonard Barillon. Nagy formátumú emberekről akár több regény is születhet. [...] »Egyetlen személynek is sok-sok regénye lehet. Élete egyetlen eseményének is sok regénye lehet. Mondtam, nézzük úgy, mint egy regényt, mert regényt aztán mindenki eleget lát!«” Nem is csodálkozunk már, ha ezután „egy Sophie M. regény”, vagy egy „Marie Claparède regény” említtetik meg. A dolgot azonban még lehet bonyolítani. A sokféle esemény, eseménysorozat (itt nem részletezendő) egyike ugyanis arra a gondolatra vezeti Henri Durand-t (természetesen „hirtelenében” – Szávai művében előrehaladva mind kevésbé kapjuk fel a fejünket efféle finomságok olvastán), hogy „a világszintű listákat, nyilvántartásokat akár létre is hozhatják [...]. Milliárd elemet tartalmazó Mendelejev-táblázat jöhetne létre. A sorokba és oszlopokba rendezett világ rácsai befognának minden történést, de itt-ott hihetetlen, kiszámíthatatlan, csodálatos pici lángok gyúlnának a rácson. Regények. És egy ilyen csodálatos pici láng – regény! – végigsiklana-cikázna az egész rácson, még ott is, ahol az nem fed le semmit – mert ott még állam és állami nyilvántartás sincs –, de bárhol csodálhatnák a tovalebbenő pici lángot.” Utóbb pedig: „A Mendelejev-táblázat a világ minden elemét befogja a soraiba meg az oszlopaiba. És soha nincs vége, talán ezért nem regény. Úgy képzelném el [...] itt a »regényes Svájcban«, hogy a Mendelejev rendszerén életre kelt világ nehezen fér oszlopokba és sorokba. Itt már kezdődik a regény-biológia.” Kivonatolva és a regénykörnyezet utalásait felfejtve is megállapítható legalább két dolog. Az egyik, hogy Szávai milyen „könnyű kézzel”, szinte mellékesen vázolja fel jelenkorunk végtelennek álmodott, de csupán bináris rendszerek által generált virtuális valóságát. (Amennyiben nem néztünk el nagyon valamit, a regény nagyjából a második világháborúval együtt ér véget, az idővel – a szereplők némelyikével együtt – amúgy is versenyt futó olvasó szinte várja már, hogy ama bizonyos technikai felfedezés is megszületik még a könyvben.) A másik, hogy mennyire mesteri kézzel kezd bele saját „regényelméletébe”, melyet persze könyve első lapjától folyamatosan adagol az olvasónak – tökéletesen érthető hát, ha a „minden mindennel összefügg” világlátását olyan nyilvánvaló egyértelműséggel, egyben oly sokszoros rétegzettséggel kibontó szerző irodalmi rokonait a bevezetőben említett latin szellem képviselői között keressük, mindenféle nehézség nélkül egyenes vonalat húzva Balzac száz kötetétől Borges könyvtáraiig és labirintusaiig. És hogy újra hangsúlyozzuk egy jelentős kortárs nevét, ahhoz folytatnunk kell Szávai sorait: „És hiába, hogy precízen nyilvántartott elemek felszínén elszabadul a kusza regény-biológia. A szikár elemekig, akár a nyilvántartások egyik-másik eleméig leér a regény-biológia valamelyik egyedének, a jó regénynek a gyökere – tűnődött Barillon hallgatásának békülékeny légterében Henri Durand.” Miért kell hallgatnia magában arról, hogy mindez „hiába”? – kérdezhetjük. Pedig pontosan tíz oldallal korábban már ott volt a válasz, ekképp: „Léonard Barillon kedvvel hivatkozott Balzac beismerő vallomására [„regényírónak lehetetlen »versengeni az Állami Anyakönyvvezetéssel!«” – P. A.]. Igen, a nyilvántartásokban, listákban benne van a világ, de a regény... Barillon bevallotta Henri Durand-nak – csakis neki, »Marie sem tud róla« –, hogy ifjúkorában ő maga is írt egy regényt, álnéven meg is jelentette.” Durand (ismét csak tíz oldallal később) mégis hallgat, mert bár „rá akart térni e jelenségnek a nyilvántartásokra kiterjedő következményeire, hogy barátja kedvében járjon. De ekkor jött rá, hogy soha életében nem mondta ki: Marie Barillon. Mindig Marie Claparède-ként emlegette, így szólította, és így gondolt Marie Claparède-re.” Egyszerűsítsünk kissé? Hogy ez a szív és ész, ész és szív kérdése és világa? Egészen pontosan a nagyon is kortárs Alessandro Baricco-é? Hogy Sophie M. M-je talán nem is egyedül Miracle? Hogy akkor kiderül-e bármi a kötet lapjain arról, ami kiderül a kötet utolsó lapjain – egy olyan kötetben, amelyek az utolsó lapjai az elsővel kezdődnek? Persze, egyszerűsíthetünk (szép is volna szublimáció nélkül hagyni a könyvet), töprenghetünk, sőt okoskodhatunk kedvünkre, a válasz úgyis leesik majd akkor, amikor kábultan letesszük a regényekkel teljes regényt. A válasz pedig az, hogy mi ugyan nagyon okosak vagyunk – „De a szeretet bonyolult.” Ám ezt már Nemes Nagy Ágnes írja, ideje elhallgatni.

Valamennyire nehéz szívvel választottuk a Csodálatos országokba hoztalak ismertetésekor éppen az ismertetésnek úgyszólván teljes hiányát. Idézetek kusza bőségével terhes már ez a recenzió is, a regény komplex elemzésekor pedig megkerülhetetlen volna itt és ott citálni szinte minden egyes részletét. Ám voltaképpen a könyv maga elvégzi önnön magyarázatát és elemzését, mégpedig azzal, hogy megtiszteli olvasóját a végtelenül bonyolult szövegépület hibátlan megalkotásával: valóban ebben a műben (hiába: „a regényes Svájcban”) minden elem méretére csiszolt és pontosan illeszkedik az összes többihez. Teszi mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem érezni papírízt, merő csinálmányt, öncélú bravúrkodást, összelopkodott manír-leheletet. Ellenkezőleg: ha belefeledkezel, megállít töprengeni, ha elunnád a szövevényes utalásrendszer észben tartását, egy-egy frappáns fordulattal újra képbe helyez, de hagyja, hogy lapozgass benne nyugodtan előre-hátra, lehet bambulni, rábólintani intelligensen az írói trükkökre, lehet nevetni, mosolyogni és sírni is rajta. Körülbelül ennyi az, ami a regény terhére felróható – legszívesebben most kezdenénk neki az elismerésnek.

Mint említettük, nem kívántunk még csak kísérletet sem tenni egy recenzió keretein belül a könyvnek akármiféle periódusos rendszerben elfoglalt helyének meghatározására – ha egyáltalán valaha is szükség lesz erre, annak nem most van itt az ideje. Ha igaz, hogy a szerző balzaci léptékekkel és ambíciókkal kívánja megvalósítani saját izgalmas és nagyon egyéni stílusban, intelligensen bonyolult világnézetének alapjain kidolgozott mű-folyamát, hát magasra tette a lécet (bájos önreflexió az író műhelyéből Henri Durand idézete egy optikai szakkönyvből: „A nagyobb lőtávolság bonyolultabb optikai elemekből összeállított irányzékot igényel. Megosztott irányzáskor viszont a cél nem látható...”). Ebben az esetben csak kitartást kívánhatunk hozzá. Ez egyetlen mű olvasása is meggyőz azonban róla, hogy Szávai Géza regényében az utóbbi évtizedek, sőt – ezt nem túlzás kimondani – az egész magyar irodalmi modernség egyik legkitűnőbb és legjelentősebb alkotását tisztelhetjük.

(PONT Kiadó, 2013)

Forrás: KORTÁRS (Budapest
2014-01-05


VISSZA

Lapozz bele a könyvbe:

Tartalom

ELSŐ KÖNYV
HIGGADT SZERELMESEK
1. fejezet A népek terjedése • 7
2. fejezet Kiadós utazások • 10
3. fejezet Kísérleti férfi • 16
4. fejezet Két tonna vegyes-férfi • 24

MÁSODIK KÖNYV
AMERRE A VÍZ ELJÁR
5. fejezet Festői • 35
6. fejezet Egy Sophie-regény • 43
7. fejezet Világgá megyünk • 53
8. fejezet A mélység tetején • 64

HARMADIK KÖNYV
ELJÖTT – IDE – A TE ORSZÁGOD
9. fejezet Az utolsó férfi • 79
10. fejezet Az első semlegességi háború • 93
11. fejezet Sophie Miracle éve • 111
12. fejezet Isten is keresi • 128

NEGYEDIK KÖNYV
A LÉLEK PEREMÉN
13. fejezet Az üveg lélektana • 141
14. fejezet Kinek a terhessége? • 152
15. fejezet Sorok és oszlopok • 163
16. fejezet Nem leszel gyilkos • 172

ÖTÖDIK KÖNYV
NEM MARADHATSZ SZÉGYENBEN
17. fejezet Tánclépés • 183
18. fejezet Én már voltam • 193
19. fejezet Egyetlen • 201
20. fejezet Súlypont – kívül • 208

Látogatások száma 2013. 01. 06. óta:
16317