REGÉNYES EST
Marosvásárhely, 2015. nov. 11, Bernády Ház
MEGHÍVÓ
A Gáspár testvérpár, az iszonytató betegségében korán elhalt Bence és a mindent túlélő Áron gyerekkora az egyenlőséget hirdető
történelmi korszak – a kommunizmus – tombolásának idejére esik. De az egymást követő gyereknemzedékek sorsát mélyebben gyökerező
erők, múltból rájuk szabadított, ösztönné szervült ítéletek játéka is meghatározza. Tovább élő „kivégzősdik” erőterében nő fel
áldozat, hóhér, kibic, szemtanú – a mindenkori jelen örök szereplői –, emberéleteken át tör utat magának düh, bosszú, előítélet,
szerelem.
A bátyját túlélő Gáspár Áron keservesen megtanulja, de a gyermekének tekintett félcigány kislány, Fruzsina még csak nem is sejti,
hogy az életük: sosem lesz egyenlő életük idejével, nem lesz azonos megélt éveik történéseivel.
Szávai Géza pályakezdő regénye közel negyven év után is döbbenetesen idézi az akkori „közelmúltat” – folyamatos jelenként.
ISBN: 978-963-9957-74-9
Oldalszám: 184 oldal
Ára: 2625 Ft.
Kötve
Szász László: Indulatos monológok
*Progéria. Történetek. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1982.
Körvonalak
A harminc év körüli vagy azon alig túllépett korosztályra sok minden jellemző (a jelzőkből, minősítésekből érdemes volna gyűjteményt összeállítani). Általában nem jellemző viszont a műfaji szakosodás. Nagyon valószínű, hogy e sokoldalúság épp az irodalmi provincia szűkkeblűségéből, kényszeréből adódik: egy személyre több szerep jut. Egy-egy alkotóra vonatkoztatva – egyelőre nem mutatkoznak a túlterhelés ártalmai, inkább az előnyei: az útkeresés, hang- és műfajváltás, új kutatási területek feltérképezése sohasem vált az irodalom kárára. Hiányosságok részkultúránk egészében mutatkoznak: kismonográfiák, kis stilisztikák, kis irodalomtörténetek, kis nyelvtankönyvek, kis tanulmányok, kis regények...
Szávai Géza különösen sokoldalú irodalmár. Minden kötete más-más területet képvisel: egy gyerekeknek szóló könyv, egy irodalomtörténeti kismonográfia, egy tanulmány- és kritikagyűjtemény, újabb könyve pedig széppróza*.
A Progéria műveltséganyaga, kompozíciós erényei, témakörei nyilvánvalóan tükrözik a szerző filoszi erudícióját. Ezért meglepő a kötet szerkezete, melyet az írásoknak a sorrendje és a könyv egészéhez való viszonyulásuk szintjén is esztétikum-formáló tényezőnek kell tekintenünk. A kötet kompozíciója nem fölfelé ívelő. A címadó kisregényt három, gondolatiságával és motívumrendszerével egymást kiegészítő elbeszélés követi. A tartalmi egyneműség természetesen nem lehet mértékadó szempont; az utolsó négy írás azonban művészi értékében is különbözik a kötet meghatározó törzsanyagától; az ábrázolás labilitása, néhol egyenesen a kezdő prózaíró tétovasága jellemzi.
Ha éppenséggel hátulról előre haladva olvasom a történeteket, akkor derül ki, hogy a kötet ábrázolásmódja s ezzel összefüggő gondolatisága a kisregény irányában mélyül, a motívumok rendszere gazdagszik, eszmeisége tisztul. Bármennyire is igyekszünk önmagában való értéknek tekinteni egy-egy novellát, az író eszmei alapállása áthatja a kötet egészét, és az egyedi darabok az összkép viszonyhálózatában új minőséget nyernek.
A kompozíció "üzemzavarai"
A hétköznapi témákon mutatható ki legszemléletesebben az ábrázolásmód jellege, változása. A Harmincdekás Pistike színházi ruhája újságíró tollára, a "kis színes" rovatba alkalmas téma; Szávai Géza novellája is. a frissen végzett, vidéki városkába helyezett értelmiségi házaspár anyagi gondjai, az életformaváltás, a kezdés nehézségei, az ifjúság mindent vállaló lendülete, optimizmusa. Helyzetkép, pillanatfelvétel. Leplezetlenül viseli magán a fiatal prózaíró stílusjegyeit: a könnyed, gördülékeny és szájbarágós előadásmódot, a személyes gondok világgá röpítésének vágyát, s az ezzel együtt járó indulatot. Ugyanez az indulat íratja vele a Progéria tartalmilag hasonló részeit: az ifjú házaspár nyomorúságos életkezdését, az asszonyka nehéz terhességét, a magzat elveszítését. De mekkora különbség! A Harmincdekás Pistikében publicisztikai formát, tárcanovellát terem a személyes düh, a kisregényben ugyanezt a témát lényegi, szerves motívummá minősíti át a szépírói hevület.
Láthatóan megnyilatkoznak a novellaíró erényei a Fehér fenyőkben meg az Örökkévalóságban. Mindkettőre jellemző a tömör, lényegre összpontosító helyzetábrázolás, a könnyen áttekinthető, lineáris szerkezet, a klasszikus novellatípusra emlékeztető, csattanóra hegyezett cselekményszövés. Egy Szávaira általában jellemző sajátosság emeli ezeket valamelyest az "átlagtermés" fölé: puritán egyszerűséggel sorjázó mondatai mögött megragadó költői képek húzódnak, minden hivalkodás nélkül. A líraiság, a képszerűség mondatok, szegmentumok szintjén jelentkezik, nem határozza meg, csupán szemléletesebbé teszi az epikai kifejlést. De mindkét írásból hiányzik a szereplők tetteit, szavait "belülről" megvilágító háttérrajz. Talán ez a magyarázata, hogy formai, stílusbeli erényeik ellenére – didaktikai tanulságot közvetítenek.
Szerkezetileg egyenetlenebb, mégis fölkavaró a Keresztes hadjárat, amely viszont nem az ábrázolt valósággal, hanem a kijelentés meggyőző erejével hirdet ideológiát. Ettől aztán ez az írás didaktikai célzatúvá lesz – a hit őszinte buzgalmával átitatva. Bár az elbeszélés harmadik személyű, az írói nézőpont nem semleges; a két szembenálló "hitvitázó" közül együttérzésünk észrevétlenül a nyugdíjas orvos, dr. Jakab István irányában erősödik, őt helyezi előtérbe a narráció technikája: ő nyilatkozik az író "helyett". Csakis a saját értelmezésében ismerjük hát meg a hét világháború közti kálváriáját. Mivel széles ölelésű, akár regény terjedelmet igénylő a téma, természetes módon áttöri a lineáris elbeszélő technika szabványait. A történés jelen idejében egy szimpatikus férfit látunk, aki ingerülten küzd az öregkori infantilizmussal, önmagával, a váratlanul rászakadó szabad idő jóvoltából előtolakodó gondolataival, aki minden szeretetét öregesen a kisunokájára árasztja. Ez tehát egy novella volna; olyan őszinte, kapaszkodó szeretet sugárzik belőle a gyerekek felé, amihez hasonlóval mifelénk csak Hervay Gizellánál találkoztam. Egy másik ágon azonban elősettenkedik, majd kényelmetlenül nagy méreteket ölt a múltja. Hogy – írói huszárvágás! – teljes életnagyságában jelenhessék meg előtte ifjúkori meghurcoltatásának legfőbb okozója, Kardalos, a falusi pap. Kettejük vitája közvetíti a novella eszmeiségét, ideologikumát. Csakhogy a kibontakozó párbeszéd meglehetősen egyoldalú: az orvos ítélkezik, a pap időnként feltűnik, s legfeljebb motyog valamit. A szembenálló erők aránytalansága a kompozíció lazaságait jelzi, ez pedig a mondanivaló felhangjaiban csapódik ki.
Mi is történt valamikor a húszas-harmincas években? Kirúgtak a teológiáról egy onnan amúgy is elvágyódó fiatalembert, aki kétségtelenül értelmesebb, merészebb, becsületesebb volt kollégáinál; meg megkísérelte leleplezni a korabeli falumítoszt, a szolgálatnak feltüntetett, de gyaníthatóan egyéni érdekeknek kiszolgáltatott falukutatást, mert szembeszegült a korlátolt, bigott vallásos hitbuzgalommal. Ennél a vallomásos hangú szegmentumnál magasra ível az elbeszélés (165-167. l.), ám meg is dermed a kemény megállapításnál: "... én nem változtam." (Ami önmagában is baj...) Az orvosról tudniillik nem derül ki, tett-e valamit a tévesen alakuló értelmiségi (valószínűleg közösségi) tudat és mozgalom visszatérítése érdekében. Dr. Jakab Istvánban ugyanaz a tehetetlen, pusztán magánérdekű düh munkál, mint a kötet több más szereplőjében: a falutársadalom mérhetetlen elmaradottsága miatt, emez elmaradottságot fenntartó korlátolt, és butaságuk által a közéletre káros értelmiségiek ellenébe. Hiányérzetemet az indokolt dühkitörések olvastakor az táplálja, hogy az orvos a kardalosok bigott vakhitével semmi egyebet, pusztán a saját másfajta, körvonalazatlan, valamiféle általános humánumban feloldódó hitét tudja szembeszegezni. "Mégiscsak szörnyű: leélni egy életét egy olyan zavaros aggyal, mint az övé, végig abban a meggyőződésben, hogy amit ő gondol és tesz, az a lehető legjobb és legáldozatkészebb – s ebből a zűrzavarból a végén még erkölcsi tőkét kovácsolni, és velem szemben...ezt én nem tudom bevenni." (Az én kiemelésem – Sz. L.) Nem bontakozik ki a novella leglényegesebb motívuma: az elkövetett, de az egyénben nem tudatosuló, tehát nem vállalt bűné. Kisebb szövegegységek szintjén is kimutatható, hogy az ígéretes gondolatok a szereplők körvonalazatlansága miatt akadnak el: az orvos a pap látogatásainak "nem örült, mert nem szerette, sőt ha néha alaposan belegondolt, maga is elismerte önmaga előtt: őszintén utálja. De azért örült mégis, ha jött". Kérdés: miért?
Motívumok a szöveg felszínén és mélyén
Nem ok nélkül időztem el hosszasabban a visszafelé olvasás során a Keresztes hadjáratnál. Regényt ígér az elbeszélés, nyomelemekben előlegezi a Progéria szerkezeti megoldásait, témakörét. A kisregény viszonylag rövid szegmentumokból épül fel, az emlékezés természetes mechanizmusának mintájára. Ahogyan a korosodó ember egyre kevesebbet mozog, egyre szűkíti cselekvési körét, emberi kapcsolatait, de közben mind jobban elmélyül emlékeinek rendszerezésében. Ilyen értelemben akár lineárisnak is tekinthető a Progéria szerkezete: Gáspár Áron születésétől az öregedése megrázó pillanatáig követhető az életút. A címben kiemelt különleges betegség – mint előrevetített? kulcsmozzanat – természetesen (föltételezem:) tudatos félrevezetés. Nem ez a regény nyitja: "Progeria, progeria infantilis. A gyermekkori testi és pszichés fejlődés súlyos zavara, korai elöregedés jeleivel (...) Oka és keletkezési mechanizmusa ismeretlen". (94 l.) Ez legfeljebb Zilahy Lajos könnyedségével elcseveghető szalonregény volna. A progéria betegsége pusztán kiindulópont egy ember elmagányosodásának sokrétű elemzéséhez. Szávai Géza kommentár nélkül ábrázol, a kisregényben nincs szüksége írói ürügyekre. A mozaikokból illeszkedő szerkezetben kavarognak a motívumok, lépésről lépésre szerveződnek párhuzamosan haladó témákká, a témák pedig egy irányba tartanak: "progéria-fertőzés kapott az emlékezetem".
Mégsem lehet legyőzni sem a géneket, sem a grammer ottókat?
Ezt a kérdést tenném fel, ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom a Progéria üzenetét. Ugyanis a regény (egyik) kulcsmondata: "Olyan időszakban születtem, melyben a kezdetben elrontott életeket is helyre lehetett hozni." (59. l.) Ez a lojálisnak tekinthető írói állásfoglalás teszi hitelessé és meggyőzővé Gáspár Áron regénybeli életét. Nyilvánvaló, hogy nem a választott forma, technika dönti el a művészi valóság hitelét, hanem az ábrázolásmód. A Keresztes hadjáratban a harmadik személyű előadás eltorzítja a szereplők arcát, a Progériában viszont az első személyű elbeszélés is alkalmas a távolságtartó megjelenítésre. Pedig itt is felfedezhető az idézett novellákat átható indulat. Csak más irányba hajlik. Gáspár Áron küzdelmének tulajdonképpen egyetlen célja van: elszakadni a szülőfalutól. Mert azoknak a bizonyos géneknek, melyek öccsét elsorvasztották, társadalmi-történelmi magyarázatuk van. A kelet-európai faluközösségek merev struktúrája vezetett (például) a családban kötött érdekházasságokhoz, többek között ez "hagyományozott" képtelen betegségeket, jobb esetben rettegést az utódokra. Kicsinyes kaszt-szellem fojtotta meg az egészséges elmét is, megbénította a gondolkodást, következésképpen a közösség fejlődését. Gáspár Áronban mindez tudatosul; életfogytiglan harcol ellene, de örökös menekülése közben csak a középszerűségig küzdheti fel magát: ezt is tudja, nem vágyik többre. Olyannak lenni, mint mások – ez az életcélja. Nem valami érdekében, hanem örökösen valami ellen küzd. Alapvető különbség. Származása miatt csonkának érzi személyiségét, hát azzá is válik. "Ha a föld minden pontján nem emelhetem fel a fejemet, akkor egyetlen helyen sem őrizhetem meg a méltóságomat... (...) Itt az ember nem azonos önmagával, nem lehet azonos saját testével, szellemével – értéke nem azonos önnön értékével."
Ez a Progéria alapvető újdonsága. Szabó Dezső óta senki sem robbantotta ennyi indulattal a "székely falu" s általában az erdélyi falu mítoszát. Szávai nem szabódezsősen teszi. A regény – s talán "faluirodalmunk" – legszebb lapjai közé tartozik az a novellányi részlet, amelyben a gyerekek újra- és újrajátsszák a cigány Pipe Laji kivégzését (32-40. l.). Az emlékezés (grammatikai) jelenében folyó játék összemosódik a múlt tényeivel, az eredetileg paródiának s közröhejnek megrendezett kivégzéssel. Főként a jelenet bennünk csengő visszhangja tragikus: a fiatal nemzedék átveszi és tovább "hagyományozza" az elkülönülés-kiközösítés szellemét, a buta gőgöt; a falu peremére szorított kisgazda a közösség számára már senkifia, a kiközösített azonban még mindig talál megvetésének, érthetetlen dölyfösségének tárgyat: a cigányt – és így gyűrűzik ez fölfelé, lefelé.
A faluközösség ilyetén merev "népi hagyományait" csak forradalmi rengés változtathatja meg. A regény egy másik vonulatában feltünedeznek, átszivárognak a megújulás jelei. (Gondoljunk az idézett kulcsmondatokra.) De a probléma leképezése hiányos, és ez sok mindennel, művön kívüli okokkal is magyarázható: főképpen a szerkezet jellegével. A kisregénybe szorított montázstechnika nem tudja átfogni egy korszak tablóját. Bármennyire is ökonomikus a Progéria stílusa, amikor a jelenre irányuló, alapvető gondokkal találkozik, már nem egyedien célratörő: hol sokatmondóan sejtet, hol ködösít. A nagy, naiv hitek, a "szédületes VÁLTOZÁS" korszakát szép gondolatfutamokban ábrázolja a szerző. "...hittük, hogy amit olvastunk, amit hallottunk, minden, minden karnyújtásnyira van." "Mindennek gyorsan meg kell változni – s éltük a változást. (...) Röpített minket bátyámmal ez a mámor." (72. l.)
Vallomásos, szinte megható szegmentum, mégsem meggyőző. Egy közismert elmélet, nem a mű öntörvényűsége tükröződik benne. Gáspár Áron gondolataiban dr. Jakab István önmagát felmentő-magasztaló vádbeszéde visszhangzik. Társadalmi jelenségről volt szó az előbbi idézetben, amely így folytatódik: "S aztán Egyszer nem volt se mámor, se biztonság. És már csak saját szivárvány alá hulló sorsunk, életünk foglalkoztatott.
Eltemettük Bencét... Egyedül maradtam, eltűnt a gyermekkoromnak világot nyújtó villám, Bence..." (Az én kiemelésem – Sz. L.)
Nem tudni, mi történt a VÁLTOZÁSal. A fogalmazás pontatlan, a stílus fellazul (igazolják a kiemelt részek). Az sem világos, az író szándékosan "szökik meg" a témától, vagy valóban a főszereplő lelkében játszódik le – a gondolatmenet rekonstruálásának pillanatában – végleges és végzetes változás. Mert a továbbiakban Gáspár Áron egyre nyilvánvalóbban sodródik a teljes elmagányosodás felé. A hozzá legközelebb állókkal sem tud többé kommunikálni. "Úgy tűnt, a végtelenségig tart... indulatos párbeszédünk, avagy: kettős monológunk." Néha még fellobban benne a düh a grammer ottók embertelen érdekszövetsége ellen. "Néha feldobja őket a történelem, de mindig kompromittálja magát velük." (82. l.) És ennyi.
A bűn képletei
Gáspár Áron periférikus életfilozófiájának öntörvényei szerint magyarázható, miért nem mer szembeszegülni a maffiotikus hatalommal. (Nem kötelező egyetértenünk vele.) Az ábrázolás módja felől nézve azonban írói (ki)fogásnak is tekinthető a visszavonulás. Figyeljük – az előbbi idézet okfejtéssel folytatódik. "S ha félreállítják őket, az csupán objektíve hasznos, szubjektíve – mert 'tisztának' tudják a lelkiismeretüket – csak mártíroknak fogják érezni magukat... Grammer Ottó ellen semmit sem tehetek, nem büntethetem, mert az ilyen ember nem képes a bűntudatra." (Az én kiemelésem – Sz. L.) Ravasz csapda ez az érvelés, mert saját cselekvésképtelenségét a főhős hamis elmélettel a győztes ellenfélre ruházza át. A grammer ottóknak nem a bűntudatát kell felébreszteni, hanem a tevékenységüket kiküszöbölni.
A téma, mely megbicsaklott a Keresztes hadjáratban és a túl sokfelé ágazó kisregényben, egy – karcolatnál alig nagyobb – remekműben fogalmazódik meg; a Pilátusban a szépíró és a filosz szép harmóniában talál egymásra. A falu hétköznapjainak megteoretizálása – fogalmazhatnám így is a novella lényegét. Szávai jól érzékelhető mesterségbeli tudással kombinálja az egyenes meg a függő beszédet a szabad átképzeléses stílussal. Ezáltal valósul meg az a természetes, köznapi légkör, amelyben az öreg paraszt alakja és tette hitelessé válik. Nincsenek sejtelmes előrejelzések, nincs tragikumtól komorló környezetrajz: a fejsze úgy csap le az áldozat fejére, akár egy szokványos, játékos rítus. Nincs írói düh, szenvedélyes ítélkezés a tett ürügyén, pusztán tárgyilagos, már-már kényesen tudományos leírás. Ettől felháborító. Akár a Barbárok. Szávai "szabályos", érző embereknek ábrázolja a gyilkosokat is. Hiszen ebben a közösségben mindenki potenciális gyilkos, mindenki potenciális áldozat; a vérbosszú láncolata megállapíthatatlan. "Itt még igazi gyilkosok sincsenek. Itt a szertartás személytelenségével áldoznak fel embereket." Szokás és erkölcs, hagyomány és törvény, bűn-bűnhődés-büntetés teljes zűrzavara, összemosódása a faluközösségben. Hibátlan szépírói ábra. Többet mond a legkörültekintőbb szociológiai tanulmánynál.
Ugyancsak a bűn-bűnhődés a témája a Kőműves Kelemennek. Fejtegetése okfejtőbb, belső logikája sziporkázó.
Elkerülhetetlen konfliktus az alaphelyzet: a kőművesek a nép védelmére akarnak várat emelni (a helyzet reális felmérése) – az egyházi hatalom viszont gőgnek, hivalkodásnak tekinti szándékukat, ezzel magyarázza a falak süllyedését (misztikum). A nép a hatalomnak hisz: az omló falak indokolják. Valójában a hatalmi korlátoltság az őszinte lenni akarással áll szemben. A bűntelen építőkre "ráolvassák" a bűnt, s ezennel hivatalosan bűnössé válnak. A látszatbűnt csak a "ráolvasók" módszerével lehet hatálytalanítani: misztikus cselekedettel (az asszony befalazásával). Az eljárás logikailag indokolt (mindannyiukra a biztos pusztulás vár, Anna csak a kötelező kezdet) – novellailag nem. A képtelen helyzet: a vád valódi bűncselekménybe hajszolta tehát az építőket, így nyerik vissza hivatalos, azaz látszat-bűntelenségüket.
Izgalmas logikai játék, filoszi spekuláció a Kőműves Kelemen. De nem igazi novella. A történésnek azokban a mozzanataiban, amelyeket az ábrázolásnak kelljen uralkodnia, folytonosan túlbeszéltté válik a szöveg. A szerző azt magyarázza, ami magától értetődő. De a gyilkosságot semmi sem mentheti."
Tükrök, tükrök, játékaink, töredezett kisvilágunk..., avagy: szokatlan befejezés
A Progéria harmadik fejezetében szembeötlő a tükör-motívum ismétlődése. Ott helyénvaló ez: egy fokozatosan elmagányosodó férfiról volt szó, aki már önmagával is alig tud szembenézni. Változik, fejlődik is a motívum, mintegy a szemlélődő egyéniségéhez idomul: kirakatüvegek, gépkocsiablakok – többszörös tükrözés: önámítás; hogy utoljára átlátszó, rideg üvegpoharak csillogjanak élettelenül. Egy tipikus életunt kispolgár, akinek egyetlen teljesítménye és gyönyöre a családi kristálykészlet...
Tükrök. Játékszerek. A gyerekek félve tisztelik, titokban mesevilágot képzelnek mögé. A tudósok kísérleteznek vele. Az írók is, játékosabban. De nehéz ám új, eredeti játékot találni!
Az Arkhimédész tükreibe a szerző mintha átemelt volna a Progéria funkcionális motívumai közöl egy kihagyott ötletet. Eljátszik az ismert történelmi tényekkel. Egyetlen gondolat ürügyén: a csatát nyert "tükrökből hiányzott a város történetének legizgalmasabb pillanata...", "... s talán emiatt lett lassan az ujjongó város legszomorúbb embere".
A történetben egyáltalán nem természetes Arkhimédész szomorúsága. A novella születését pedig mindössze a tükör mint hiánymotívum igazolja. Ezt azonban már jószerint kimerítette újabb költészetünk, élt és visszaélt vele, de mindenképpen egy sajátos helyzettudatra vetítette vissza. Évekkel ezelőtt bizonygattam már, hogyan vonul végig e motívum fiatal költészetünkön.
Miként s miért jelentkezik legfrissebb irodalmi termésünkben is, mind sűrűbb változatokban?
S mit tükröz?
- kérdezhetném most. Íme egy kollázs:
Kérlek, nézz a tükörbe, vizsgáld meg vonásaidat, simítsd
végig az arcodat.
Ekkor támadt az a furcsa hiányérzete
elfogy az arcod
nincs az arcnak semmihez köze
összegöngyölve hever mint önmagad
nézett már valaha tükörbe
nem látja milyen hülyén áll magán a sapka
szobormosolyok
hiány
hiányzó hiánya
ím mégis jelenvalón
s hiányom szárazvillámként
forog elhagyott folyosókon
- ilyenkor összenéztek-e?
Miért vársz tőlem feleletet, ha még a kérdést, a világos, szabatos kibúvók nélküli kérdést sem ismered?
(Markó Béla, Szávai Géza, Sütő István, Cselényi Béla, Boér Géza, Adonyi Nagy Mária)
(szoba, a szobában asszony)
(lesimítani a bajszot)
(győztesek)
1. ÍGY KEZDŐDÖTT A VILÁG
(arcok)
(fűszálak)
2. SERKEN
3. NYITOTT KÖNYV
4. ÖREGEDŐ KÉPEK
(villámlás) 5. KIVÉGZŐSDI
(általában én volnék a hóhér)
(kegyelem)
(simogatás)
(piramisok)
6. FÉLELMETES, FÉNYES MADÁR
7. FEJEMEN LENIN-SAPKA
(menyasszonytánc)
(robogás)
(kicsi-világ)
8. VÉDTELENÜL
9. ISTEN SZAKÁLLA 10. SZAVAK, MOCCANÁSOK
11. CSALÁDI FÉNYKÉP
Jegyzet
