REGÉNYES EST
Marosvásárhely, 2015. nov. 11, Bernády Ház
MEGHÍVÓ
A Gáspár testvérpár, az iszonytató betegségében korán elhalt Bence és a mindent túlélő Áron gyerekkora az egyenlőséget hirdető
történelmi korszak – a kommunizmus – tombolásának idejére esik. De az egymást követő gyereknemzedékek sorsát mélyebben gyökerező
erők, múltból rájuk szabadított, ösztönné szervült ítéletek játéka is meghatározza. Tovább élő „kivégzősdik” erőterében nő fel
áldozat, hóhér, kibic, szemtanú – a mindenkori jelen örök szereplői –, emberéleteken át tör utat magának düh, bosszú, előítélet,
szerelem.
A bátyját túlélő Gáspár Áron keservesen megtanulja, de a gyermekének tekintett félcigány kislány, Fruzsina még csak nem is sejti,
hogy az életük: sosem lesz egyenlő életük idejével, nem lesz azonos megélt éveik történéseivel.
Szávai Géza pályakezdő regénye közel negyven év után is döbbenetesen idézi az akkori „közelmúltat” – folyamatos jelenként.
ISBN: 978-963-9957-74-9
Oldalszám: 184 oldal
Ára: 2625 Ft.
Kötve
Szávai Géza Kivégezzük nagyapádat című regénye negyven éve íródott, és most 2014-ben
jelent meg. A szerző az Írók Boltjában mutatta be régi-új könyvét, majd meglepő
őszinteséggel beszélt az 1977-ben befejezett regény kiadásának nehézségeiről, a
szöveghez való viszonyáról, identitásproblémákról.
A Kivégezzük nagyapádat című regényt 1977-ben fejezted be, de akkor ebben a
formában nem jelenhetett meg. Az eredeti címe is más volt. Mi történt ezzel a regénnyel
és a címmel ’77-ben?
Az eredeti címe Progéria volt. A progéria egy egészen ritka gyerekbetegség: tizenhárom éves
koráig a beteg átmegy az emberi élet minden fázisán. Gyerekkori aggság ez. A regénybeli
szereplők sem tudják, mi ez a betegség, egyszerűen csak meghal – aggkori
végelgyengülésben! – ez a székelyföldi gyermek. Különben nem a betegség nevét akartam
regénycímnek akkor sem, amikor írtam. Ezt a könyvet huszonnégy éves koromban (’74-ben)
kezdtem el, ’77-ben gépeltem le végleges formában. Nem lehetett abban a különös történelmi
korban olyan címet adni, amelyben szerepeljen ez a szó: Kivégzés. Érdemes megnézni a
Ceausescu diktatúra éveiben publikált könyvek „óvatos” címeit. A Kivégezzük nagyapádat
akkor nem jelenhetett meg, azt mondták a kiadóknál, hozzak más kéziratot. Aztán évekkel
később egy másik kötetbe, több más történet mellé sikerült betenni, és így mégis
megjelenhetett. A progéria szót senki sem értette, utóbb olykor még bibliográfiai
felsorolásokban is úgy láttam viszont, hogy: drogéria… Sokáig, négy évtizeden át nem
foglalkoztatott ez a regényem. Tavaly ősszel végre újraolvastam, és akkor „restauráltam”,
megkapta azt a címet, amire eredetileg gondoltam. A szöveg restaurálása olyan dolgokra
vonatkozott, hogy’77-ben például nem írhattam le, hogy Isten… Ám, ha egy ógörög istent,
Kronoszt szerepeltettem, az átment a cenzúra rostáján. Kronosz valamiféle, a kommunisták
által is elfogadott kulturális hagyatéknak számított. De ha a regény székelyföldi szereplői
Istent emlegették, az már közvetlen „politikai veszélyt” jelentett a túlbuzgó cenzúra számára.
Én közben újabb regényeket írtam, olyanok is akadnak, amelyet azóta se adtam ki a
kezemből, de most sorra meg fognak jelenni. Magát a Kivégezzük nagyapádat lényegében
elfelejtettem, és ha olykor emlékeztem is rá, már az emlékezés is nyomasztó hatással volt rám.
Mi volt ennek a nyomasztó hatásnak a fő oka? És mi történt most, 2014-ben, hogy végül
is ezzel az új címmel megjelenhetett?
Sok és összetett az oka. Alapvetően egy „másfélfél-unokatestvérek” közötti házasodás is volt
a családunkban – miként a regényben – , és efféléket nem szívesen bolygat az ember. Amikor
annak idején anyámék elolvasták a regényt, „kollektíven”: családilag zokogtak. Én erre akkor
annyit mondtam hárító humorral, hogy semmi baj, a zokogás jót tesz a tüdőnek. Szóval nem
mutattam, mert nem éreztem megbánást, amiért regénybe írtam ezeket a jellegzetes és
lényegében rejtegetett családi motívumokat. De maga a tény és a „környezete” engem is
nyomasztott. A regény különben nem önéletrajzi, de sok valós elem van benne, és ez is zavart,
amikor eszembe jutott az évtizedekkel ezelőtt írt Kivégezzük nagyapádat. Most se jókedvűen
beszélek ezekről a regény mögött meghúzódó élettényekről. Ilona, a feleségem másfajta alkat,
mint én. Mindig biztatott, hogy olvassam újra, és adjam ki ezt a regényt. Én nem akartam.
Egyszer ezen össze is vesztünk, és azzal „nyugtattam”, hogy a statisztika szerint ő túlél
engem, mert a nők tovább élnek, mint a férfiak, lesz tehát pár víg özvegyi éve. Erre stílusosan
visszavágott, mondván: „én azt meg is érdemlem!”. És azt sem felejtette hozzátenni: „és
akkor majd kiadom a Progériát.” Végül újraolvastam és elcsodálkoztam, hogy mennyire
regény ez a szöveg. Úgy gondoltam, hogy négy évtized múltán is vállalható, sőt.
A fülszövegen azt olvashatjuk, hogy akkoriban nem kedvezett a kiadásnak a kritikai
tevékenységed. Ez mit jelent pontosan? Magadra haragítottad a kiadókat az éles
kritikákkal?
A visszatekintő jellegű Torzmagyar című kritika- és esszékönyvemben azzal indokoltam
ifjúkori nagy elszánásomat és elkötelezettségemet a kritika műfajának, hogy „nincsenek
kilencven éves balerinák, és nincsenek húsz éves nagyregény-írók”. Ezért prózaírásra készülő
fiatal, húszéves ember miközben beleolvassa magát a magyar irodalomba, ezt jegyzeteléssel
és véleményalkotással, tehát kritikaírással is megteheti. Ma is fontosnak tartom ezt a
felvetésemet. Jó iskola – és az irodalmi közéletre nézvést igen hasznos tevékenység – volna a
fiatal irodalmár számára. Én huszonegy-két éves koromtól két-három évig valami fergeteges
kritikai lerohanást végeztem. Heti három-négy kritikát írtam, „folyt a vér”. Az akkori teljes
erdélyi irodalmat magamra haragítottam, néhány nagy formátumú író kivételével. A mai
napig érzem ezeknek a kritikáknak a következményeit. Akkoriban sok ajtó bezárult előttem
ezek miatt. Állandó viták voltak a személyem körül. A Torzmagyar című kötetembe bevettem
a vitákból is némelyiket. Annyi hátrány ellenére ma sem bánom, hogy annak idején ilyen
viharosan ástam bele magam a kortárs magyar irodalom erdélyi közegébe. Hiszen a
Kivégezzük nagyapádat megjelenését, más regényeim megjelenését sem akadályozhatták
meg, ha késve is, végül minden megjelenik.
A Székely Jeruzsálem című esszéregényedben alaposan körüljárod az identitás
problematikusságát. Sok botrányt is kavartak e könyv kapcsán. A Kivégezzük
nagyapádban is jelen van az identitásboncolgató cselekményszál, de valahogy
másképpen közelíted meg ezt a határon túli szerzőknél jellemzően meghatározó témát.
Hogyan vélekedsz erről?
Már nagyon fiatalon éreztem, a Kivégezzük nagyapádat írása idején pedig már tudatosítottam
magamban, hogy az én életemet, közösségem életét nem töltheti ki annyi, hogy bizonykodva
megmaradunk… Azt gondoltam, hogy a fene egye meg, az nem lehetséges, hogy az én egész
közösségi narratívám abban merüljön ki, hogy megmaradunk. Tudtam, és természetesnek
tartottam, hogy magyar ember vagyok, magyar ember akarok maradni. De nem akarhattam,
hogy egy egész irodalom lényege ebben a – persze egyéni és közösségi tragédiákkal kísért –
fájdalom-felpanaszolásban merüljön ki. Akár olvasói elvárásokkal, akár ismétlődő nemzedéki
hitvallásokkal szemben nem akarhattam elfogadni, hogy a megmaradás magasztos rítusában
teljék az élet, és teremjen az irodalom! Később sem, mindmáig nem vagyok hajlandó
elfogadni, hogy én speciális eset, afféle kuriózum lennék. A Székely Jeruzsálem című
könyvem (Esszéregény az identitásról!) és a benne elbeszélt kollektív sorsképlet, az ott
sorakozó egyedi életsorsok kapcsán szokták ez előszeretettel emlegetni. Három hónappal
ezelőtt Genfben egy találkozón, ahol a franciára fordított Székely Jeruzsálemről volt szó,
franciául kellett érvelnem amellett, hogy nem vagyok kuriózum. Egy ember vagyok, és amit a
Székely Jeruzsálemben elbeszélek, az egy teljesen általános, emberi léthelyzet… Sosem
kedveltem, ha „rájátszottak” arra, hogy itt egy különös székelyföldi fickó, aki furcsa dolgokat
ír a regényeiben. A Kivégezzük nagyapádat történetével pedig már nagyon fiatalon a valódi
életről, a „létezhetőségünkről” szerettem volna regényt írni.
Termékeny író vagy. Prózákat, esszéket írsz, de például mesekönyveket is. Mindig ilyen
termékeny voltál?
Esztendőkön át nem volt időm írni. És a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején
egészen egyszerűen szembe kellett néznem azzal, hogy egyáltalán író leszek-e, vagy abba kell
hagynom az írást. Mert a feleségem egy klinikán feküdt, a kislányom egy másikon. A
Moszkva téren álltam, és azon kellett gondolkodnom, hogy melyiküket látogassam most meg:
Ilonát a Korányiban, vagy Esztert a svábhegyi gyerekklinikán. Három munkahelyen
dolgoztam, hogy ennek a háromtagú családnak valamiféle létezhetősége legyen. És be kellett
látnom, hogy amennyiben ez így marad, nekem nem lesz időm regényt írni. Azt mondtam
magamnak, hogy semmi baj, Géza! Regények már léteznek, regényeket már írtak, ha nem lesz
Szávai regény a földön, az nem okoz túl nagy tragédiát, de abból a kislányból, aki Szávai
Eszter – csupán egyetlenegy létezik ezen a bolygón, és ő az én életem értelme és felelőssége,
ő nem szenvedhet. Úgy döntöttem, hogy elsősorban apa vagyok. És ha időm és életem engedi,
akkor majd teszem azt, amit gyerekkorom óta akartam, és ha tehettem, akkor tettem:
regényeket írok… Aztán erre is sor kerülhetett. Később létrehoztam egy kiadót, a PONT
kiadót. Amit ma már hatalmas teljesítménynek tartok, hiszen körülöttünk éppen omlik össze a
kiadók-terjesztők magyarországi (!) világa. Ötödmagammal indítottuk húsz évvel ezelőtt,
köztük például Mészöly Miklóssal. Ha ez a kiadó nincs, akkor nem jelenik meg a Székely
Jeruzsálem, mert erre a könyvre bizonyosan nem találtam volna kiadót. És más szerzők, egész
sorozatok, programok hiányoznának a magyar szellemi életből, ha nincs ez a kiadó. És a
CONFLUX nevű (CONFLICT ellentéte!) nemzetközi programunkban több nyelven
közreadott könyvek, sorozatok nélkül nemcsak a magyar kultúra lenne szegényebb...
Mi lehet a regény legfőbb aktualitása ma? Mit gondolsz miért érdemes elolvasni?
Kiknek a kezébe adnád 2014-ben?
Észrevételeztem már néhányszor, de fontosnak tartom most is elmondani: arról a hallatlan,
közös kelet-európai történelmi élményről nem nagyon szólnak könyvek, hogy <>bmit jelent
gyerekként lemondani a minket körülvevő és meghatározó tárgyi világról. A földhöz,
házhoz, erdőhöz, lóhoz, bárányhoz való ragaszkodásnak – a birtoklás ösztönének – kiölése az
emberből olyan „történelmi kísérlet” volt egy kollektivisztikus (= kommunista) életeszmény
nevében, amely igen mély nyomott hagyott egész emberi közösségek lelkületében. A
történelmi fejlődés (?!) fintora, hogy évtizedekkel ezelőtt egy gyereknemzedék ennek az
eszménynek a hatása alatt eszmélkedett és nőtt bele a világba, mint a Kivégeztük nagyapádat
Gáspár Áronkája, és ugyanennek a nemzedéknek felnőtt korban a fordított folyamatot
kellett megélnie. A rendszerváltozásnak nevezett folyamatban a most emlegetett
nemzedéknek, egész generációknak és azok egyedeinek tudatába és lelkébe azt ültetik vissza,
amit gyerekkorban kiöltek belőle. Harsány piacgazdasági „igazságokat”, a „tulajdon
szentségét”stb. oly kíméletlen hévvel tukmálnak beléjük, mint amilyennel négy-öt évtizeddel
ezelőtt a birtoklás ösztönét kiirtották a személyiségükből…
Azt kell mondanom, hogy ha Gáspár Áronék nemzedékének történetét MOST olvassuk, a
nem is olyan régi történet szereplőinek és mai olvasóinak élete, életérzékelése között olyan
feszültség és ellentét támad, amely „átrajzolja” az olvasott történetet…
Én csupán arra emlékeztetnék, hogy mindez a ma élő emberek egy nemzedékének tudatában
és életében „valóságosan” zajlott, zajlik – ilyen nemzedék nem nagyon volt még a
történelemben, akinek ezt a két végletet a maga egyetlen életében át kell élnie... Ezért a
könyvet mindazoknak a kezébe adnám, akik a saját léthelyzetükkel szembe szeretnének nézni,
akik felkapják a fejüket, ha cigányozást hallanak, hiszen tetszik, vagy nem tetszik, a gyerekeik
osztálytársai már cigány gyerekek. Tetszik, vagy nem tetszik, előfordulhat az, hogy a saját
gyerekünk, vagy unokánk is félcigány lesz. Megjegyezném az emberi érzelmek
természetrajza okán, hogy nagyon elvadult román-gyűlölők is vettek feleségül román nőt, és
nagyon vad román sovénekhez is ment feleségül magyar lány. Ezekről a dolgokról nem
szeretünk beszélni. Egy olyan elszánt és nekivadult fiatalember, mint a Kivégezzük
nagyapádat szerzője, beszélt róla, huszonnégy éves korában. Tovább lehet gondolni. A
magyarok közt vannak jászok, kunok, tótok, és ugyanígy vannak, lesznek magyar cigány
vidékek... A regény ugyanilyen erőteljesen és nyíltan beszél a szerelemről, ami a Kivégezzük
nagyapádat szereplőinek életében mindent felforgató érzelmi-testi orkán… Rövidre fogva, ha
valaki a mi különös korunk különös léthelyzeteivel szembe akar nézni, annak jó
lelkiismerettel tudom ajánlani a regényt. Számomra is egészen furcsa élmény volt újraolvasni
– megírása után negyven évvel.
(szoba, a szobában asszony)
(lesimítani a bajszot)
(győztesek)
1. ÍGY KEZDŐDÖTT A VILÁG
(arcok)
(fűszálak)
2. SERKEN
3. NYITOTT KÖNYV
4. ÖREGEDŐ KÉPEK
(villámlás) 5. KIVÉGZŐSDI
(általában én volnék a hóhér)
(kegyelem)
(simogatás)
(piramisok)
6. FÉLELMETES, FÉNYES MADÁR
7. FEJEMEN LENIN-SAPKA
(menyasszonytánc)
(robogás)
(kicsi-világ)
8. VÉDTELENÜL 9. ISTEN SZAKÁLLA 10. SZAVAK, MOCCANÁSOK
11. CSALÁDI FÉNYKÉP
Jegyzet
