A Káma Szútra közismert, prózában írt mű a szerelemről, a makáma pedig olykor rímeket is használó prózai elbeszélés. Makámában mesélték-írták például az
Ezeregyéjszaka történeteit – ahogyan erre Szávai Géza MAKÁMASZÚTRA című regényének egyik szereplője is emlékeztet. Épp csak ő rímnek tekint mindent, ami a
világban, az emberi sorsokban ismétlődik, összecseng, egyik a másikra utal.
A MAKÁMASZÚTRA: egymással akár több emberöltő távolságból is „rímelő” emberi életek – évszázadnyi történetfolyam – foglalata. Párhuzamosan futó, vagy egymást
keresztező életutak, egymásnak feszülő szenvedélyek, történetek, melyek együtt: történelemmé állnak össze. És hogy miként érintkeznek, „állnak össze” emberek,
mikor az éppen zord történelemnek kiszolgáltatva a testükön kívül semmijük nem marad? Amikor már csak azt kísérelhetik meg „elolvasni”, hogy – sors, természet
által – mi van a testükbe írva?
Regénybe rendeződő emberi sors-olvasatok foglalata Szávai Géza nagy ívű, szókimondó könyve.
Megrendelhető innen:
|
Zsidó Ferenc
: SORSKERÉK
Az utóbbi években egyre nagyobb regényes vállalkozásokba fog bele Szávai
Géza. „Világregénnyé” összeálló sorozatban gondolkodik, ennek egyik
állomása a 2016-ban megjelent, 450 oldalas, vagyis méreteiben is tekintélyes
Makámaszútra*. A szerzői koncepció a könyv hátoldali ajánlóját idézve
körvonalazható legjobban:
"A Káma Szútra közismert, prózában írt mű a szerelemről, a makáma pedig
olykor rímeket is használó prózai elbeszélés.” A szerző „(…) rímnek tekint
mindent, ami a világban, az emberi sorsokban ismétlődik, összecseng, egyik
a másikra utal.”
A blikkfangos cím tehát azt sugallja, hogy egy olyan szövegfolyammal
fogunk találkozni, amely a testiséget sem mellőzi, és amely több
generációnyi ember összefonódó motívumú sorsláncolatát mutatja be. És így
is van. Időben mintegy száz évet fog át a regény: Budapest 1919-es román
megszállásával kezdődik, és napjainkban ér véget. A történelmi
momentumokat ugyanakkor csak alulnézetből, egy-egy szereplő személyes
sorsának perspektívájából látjuk: Szávai nem történelmi regényt ír, hanem
generációregényt.
Így az első képben sem annyira Budapest román megszállása a fontos,
hanem az, hogy az egyik főszereplő, Pompéry Konstancia („Pompe and
circonstances!”), elegáns, öntudatos nő, az örök szerető, ebben a közegben is
feltalálja önmagát: „Ha nem volnék kivételezett, akkor is kivételes volnék.”
Egy szerelmi háromszögben találjuk: „nagyon jó ebben a hármas alakzatban,
de idejében vége is kell legyen”. Perle Miklós Perle Margit férje, tőle vár
gyereket, de Pompéry Konstanciát is teherbe ejti: ő bitangot nem akar, a
gyermeket elveteti, de szeretője kislányát, a megszületendő Perle Micit
végig saját gyermekének is tekinti, óvja, segíti. Mert mit akar a fiatal:
„Összedőlt világban világgá menni?”
A történelem természetesen akarva-akaratlanul jelen van a szereplők
sorsában, nem csak azért, mert: „most, mint a búzavetést, úgy letapossák a
lányokat. Csoportban”, hanem azért is, mert például Aurelian Stefanescu
román főhadnagy beleszeret Budapesten Perle Micibe, feleségül veszi, s
magával viszi Bukarestbe, a „kis Párizsba”. „Ha tudnék románul, akkor sem
beszélnék románul.”, makacskodik Mici, és egy harmadik, semleges nyelv, a
cigány használatát javasolja (végül francia-német keveréknyelven
beszélnek). Perle Miklós tiltakozik a házasság ellen, mert micsoda dolog az,
hogy a hazáját hátba támadó románok a kislányát is elrabolják, de
Konstancia a maga pragmatikus észjárásával meggyőzi: „a férfiraktárak
üresek (…) legalább Mici talált egy első osztályú, reális férfit.”
Stefanescu egyébként jó román hazafi, és egy sor előítéletet táplál a
magyarsággal szemben. Víziójában például: „ezer év múlva is pávatollakkal
díszített magyar grófkretének menetelnek büszkén a drótkerítés mögé zárt
Budapest-kertben.” Ugyanígy Konstancia sem rejti véka alá véleményét: „a
román nem egy nép, hanem egy foglalkozás.” (És ha már a román-magyar
ellentéteknél tartunk, a sors iróniája, állapítja meg a narrátor, hogy rímel a
vulturul (román: sas) és a turul… És e történelmi határhelyzetben a dolgok
fölöttébb relatívak: „Bitang anyjának lenni – civil szégyen?!” Viszont:
„Bitang apjának lenni – hadi dicsőség.”
Stefanescuék románca echója, vagy ellen-echója egy másik román tiszt,
Pompiliu Dragoman és Konstancia régi szerelmének. Tizennyolc évvel
ezelőtt ugyanazok a szenvedélyek és ellentétek feszítették szét
kapcsolatukat, mint most a Miciékét. Most, hogy újra találkoznak az
elfoglalt Budapesten, mindent újrakezdenek. Persze, eközben a románok
viszik „a leszerelt gyárakat”, mindent, ami mozdítható. Konstancia hosszas
karrierje során talán ezt a férfit szerette legjobban, részint azért, mert tudta,
sosem fogja feleségül venni, részint azért, mert Dragomán Pompér „a feje
búbjától a fasza feje búbjáig egyetlen gyalulatlan deszka.”
Mici nehezen szokja Bukarestet: „Félt ebben a vad, keleti sásból, nádból,
por- és bucka-zónából kinőtt harsány Párizsban.”
Domokos Gizit – Perle Miklósék székely szobalányát, Konstancia elhozza
magával Bukarestbe, hogy legyen Mici segítségére. Gizi sorsa rárímel a
Konstanciáéra: elsősorban a gyermektelenségben. A Giziére pedig barátnője,
Korom Róza sorsa rímel rá, azzal a különbséggel, hogy ő megszülte a német
bitangot…
Bukarestben megismerjük Ovidiu Berenga román költőt (és közben vészesen
közeledünk a második világháborúhoz). Életének makámája (vagy kama-
szútrája?), hogy egy fotóművész „portréfotót” készít a nemiszervéről, ami
aztán Merengő címen előkelő helyen, a SUS folyóirat címlapján megjelent.
Berenga félretesz tizenöt példányt az eredeti fotóból, azzal a szándékkal,
hogy tizenöt olyan nőnek ajándékozza majd, akikkel elvileg el tudná
képzelni az életét. Katonaként eljut Segesvárra és Székelykeresztúrra (a
második bécsi döntés, vagyis Észak-Erdély Magyarországhoz való
visszacsatolása után itt húzódott a román-magyar határ). Berenga a híres
keresztúri Müllerájban megismerkedik Pintér Enikővel, mindenki
Pintyőjével, aki annak a Pintér Erzsinek a lánya, akit az első világháború
végi román betörés katonái megerőszakoltak, többé feleségnek nem kellett.
A lány, az erőszakos román katonák nemzette Pintyő életútja egyenesen a
Mülleráj nevű kuplerájba vezet.
Berenga megkedveli ezt az „akárhogyan is, de: román” nőt, annak
őszinteségét is: „annyi próza járt már bennem, no meg líra, hogy kerítést
lehetne fonni belőlük Keresztúr meg Segesvár között” (A recenzens nem
rejtheti véka alá, hogy keresztúri származása miatt számára ezek a leírások
extra pikantériával bírnak). Berenga egyik fotóját Pintyőnek adja, aki később
továbbadja – minő véletlen! – egy bizonyos Domokos Annának…
A második világháborúban aztán Stefanescu a németek oldalán harcolva
orosz fogságba esik, a pálfordulás után a románok ismét megindulnak
Budapest ellen. Perle Mici Bukarestet elhagyva Domokos Gizi Fogarashoz
közeli házában húzza meg magát, lábtörlőket fon, és várja, hogy férje
kiszabaduljon a fogarasi börtönből.
A kapcsolatok tovább rímelnek az alsóbb szinteken is: Domokos Gizi
Radó Bélával, e börtönjárt proletárral nem képes soha elvarrni szerelmük
szálait: immáron sosem házasodnak össze (vénségük közeledtével sem), de
el sem hagyják egymást – gyermektelenül, csakúgy, mint Konstancia.
A könyv harmadik nagy vonulata az 1960-as évektől napjainkig
húzódik, és három szereplő köré szerveződik – de természetesen a rím-elv
alapján a korábbi fejezetek figurái is felbukkannak. A korán elhunyt Bede
Zoltika, Korom Róbert és Farkas Géza (ez utóbbi akár a szerző alteregója is
lehetne). Mindhárman a székelykeresztúri gimnázium tanulói, innen
rajzanak ki és futnak be a legeltérőbb pályákat. A Bibliát átíró, túlérzékeny
Korom Róbert öngyilkos lesz, Géza pedig…
Egy segesvári kirándulás alkalmával megismerkedik Ingeborg Hauserrel,
egy szász diáklánnyal, szerelembe esnek, közös életet, karriert terveznek, de
aztán kiderül, hogy Ingeborgot a származása miatt nem veszik fel az
egyetemre, ekkor kitalálják, hogy a lány emigrál Németországba, Géza
pedig elmegy harcolni Vietnámba az imperialisták ellen, de megadja magát
az amerikaiaknak, s így, keletről indulva találkoznak majd nyugaton. Mert:
„… a Földön a rím, hát az bizony Kelet és Nyugat között süvít…”
A narrátor Ingeborg és Géza kapcsolatának alakulását mutatja be a
legrészletesebben, hol eufemisztikus virágnyelven (szeretkezésük:
„magánrím”), hol vulgaritásba hajló szókimondással.
Mint említettem, az egyes szereplők sorsának mozaikkockái újra és
újra felbukkannak a regény folyamán: a bevezető részben megismert Perle
Miklósról később megtudjuk, hogy a második világháború végén halt meg a
pesti gettóban, tehát zsidó volt, akárcsak a felesége, Margit. A szerelmi
háromszög felszámolódott tehát, maradt a két nő a közös bánattal, mi
összekovácsolja őket. Azt is megtudjuk, hogy Konstancia úgy vészelte át a
második világháborút, Budapest oroszok általi elfoglalását, hogy elvetette
magát feleségül Alekszej Makarov alezredessel, aki röviddel ezután meghalt
Berlin ostrománál. Ekkor fogalmazza meg Stanci azt a szomorú tanulságot,
hogy „minden kislány eleve özvegy”.
A sorsok vadul kígyóznak tovább, megismerjük Vasile Luput, akit a
petrozsényi szénbányából emeltek ki a kommunisták és helyezték
Segesvárra gyárigazgatónak, s aki intenzív (szexuális) átnevelésben részesíti
Ingeborg anyját (kinek férje Duna-deltai kényszermunkán hunyt el). Itt újra
viszontlátjuk Stefanescu tábornokot is, kinek a börtönből való szabadulás és
lefokozás után Segesváron mellett jelöltek ki kényszerlakhelyet. Stefanescu
az utcaseprést is méltósággal végzi, felesége gyakran meglátogatja. Vasile
Lupu egyik küldetése az, hogy a segesvári szászokból, a német-rómaiak
utódaiból „német-románokat” fabrikáljon (a regény igazi „multikulti”:
megmutatja, hogy nemzeti traumák és sztereotípiák ide vagy oda, az
együttélés működik, mert az élet megköveteli magának).
Ingeborg aztán valóban elhagyja az országot, Farkas Géza azonban nem
tudja követni, nem jut el Vietnámba, szülőföldjén házasodik meg, majd
menekül a fojtogató kommunizmus elől a konyakba, végül az elhatározásba,
hogy Magyarországra emigrál: „Itt, ebben a szomorú országban csak a
Kondukátor meg a szekuritáte marad, és a konyak.”
A könyvet áthatja a testiség – nem véletlenül az a címe, ami – de nem
csupán a szó elsődleges értelmében, hanem: „ha már memória sincs, akkor
megkeresed, mi van a testedbe írva.” A kommunizmus utolsó éveiben
egyébként a narrátor szerint a szex volt a végső menedék: „Ellenálló
baszások voltak, államellenes és pártellenes kefélések, jöhetett-mehetett a
Kondukátor, szónokolhatott, és mi éljenezhettünk ütemesen neki.” És aztán
megtörténik a „forradalom” Romániában is, de túl sok változás nem
következik, legföljebb annyi, hogy: „ma már nincs mondanivalója a
dugásnak”.
A könyv utolsó negyede már Farkas Géza családja – gyermekei, unokája –
budapesti története, ismétlődő motívumokkal. A szerelem tudás, a tudás
maga a szerelem, így jön létre a sorsok örök és szükségszerű körforgása. Ez
a vidáman vállalt determinizmus a könyv végszava.
A kötet alapvetően jó, olvasmányos, szellemes és buja, tele nyelvi és
történésbeli leleménnyel. A legjobb részek természetesen azok, amelyek a
szerző személyes élményvilágából építkeznek (lásd Farkas Géza élete). Jó
elképzelés a sorsok makámás variálódása – ezt következetesen végig is viszi
a szerző a művön.
A szövegben vannak hagyományos értelemben vett, makámás rímek is:
„Hát, ha már érettségi, abban legyen valami megejtően égi. Az ünnepi
látvány a régi.” Makámaságként mégis az az élmény a mérvadó, hogy nincs
új a nap alatt: lehet, hogy a generációk elutasítják egymás életvitelét, mégis
egymás életét élik.
Az olvasónak ugyan olykor az az érzése, hogy egyik-másik sorsbéli rím
kissé erőltetett, csupán a szerzői koncepció alátámasztásául jelenik meg, a
végkifejlet felé haladva azonban a fragmentumok, mozaikok összeállnak egy
egységes egészé, a történet él, lélegzik, és viszi magát tovább, önmagát
gerjesztve: megállíthatatlanul.
Szávai a klasszikus családregények (pl. Th. Mann: A Buddenbrook ház,
Galsworthy: Forsyte Saga) hagyományát értelmezi újra (posztmodern
gesztussal), s bár olykor túlságosan elkapja a „szöveg öröme”, a nézőpontok
váltakoztatásával, a legkülönfélébb nyelvi regiszterek működtetésével, a
fordulatos, játékos mesélésnek köszönhetően maradandó
olvasmányélménnyel szolgál, mely a makámás történelmi katasztrófák
ellenére sem lehúzó, inkább vidám, életerőt sugalló, olykor hetyke, fityiszt
mutató. Ez a pozitív attitűd a könyv fontos erénye: az embert a sorskerékben
pörögve is erősnek, elpusztíthatatlannak mutatja.
Forrás: SZÉKELYFÖLD folyóirat
2017-09-01
VISSZA
|
|
LAPOZZ BELE A REGÉNYBE:
(A MAKÁMASZÚTRA öt könyvből áll, a könyvek címére kattintva olvasható az illető könyv tartalomjegyzéke)
__________________________________
________________________________
____________________________________
___________________________________________
Látogatások száma 2017. 01. 04. óta:
26270
|
