@    
Látogatások száma 2011. április 10- től:
35580
Ismerd meg a szerzőt:


5. kiadás: 2013


4. magyar kiadás, 2011


2011


3. kiadás: 2008


Román ny.: 2008


2. kiadás: 2001


Első kiadás: 2000



Megrendelhető innen:
SZÉKELY JERUZSÁLEM
Esszéregény az identitásról
A könyv fotóiból készült kiállítás
a Frankfurti Könyvvásáron

Frideczky Frigyes: Napló és kritika

Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem (1613-1929) és választott magyar király (1620-1621) erős központi hatalom megteremtésére törekedett; merkantilista jellegű gazdaságpolitikájával fellendítette az ország ipari és kereskedelmi fejlődését. Az export és import mozgásán alapuló külkereskedelem érdekében nagyszámú spanyol származású (szefárd) zsidó kereskedőt hívatott be Törökországból Erdélybe. Segítségükkel hallatlanul eredményes bel- és külkereskedelmi felvirágzást teremtett. A zsidó kereskedőket Gyulafehérvárra telepítette, tizenegy pontos kiváltságlevelében garantálta teljes egyenjogúságukat. „Szabadon járhat-kelhet az ország tartományaiban, árut hozhat és vihet külországból (-ba), vallását szabadon gyakorolhatja rituális szokásuk szerint. Keresztény ruhában járhat, megszégyenítő jelvény nélkül.” A zsidó kereskedők széles körű európai (és ázsiai) kapcsolataik révén remek üzleteket bonyolítottak le. Magyar nyersanyagok (gabona, arany, ezüst, só stb.) exportálása mellett divatcikket, drága ékszert, kristályt, festményt, hangszert, szőnyeget hoztak be Konstantinápolyból, Velencéből, Bécsből és Krakkóból.

Bethlen Gábor, később I. Apafi Mihály és I. Rákóczi György fejedelem is remek üzleteket kötött a zsidók segítségével, akik több nyelven beszéltek, titkos leveleket hoztak és vittek, kitűnő külföldi kapcsolataik révén értékes politikai és katonai információkat szereztek, sőt Európa-szerte zsidók pártfogását eszközölték ki. Bethlen Gábor tizenhat éves uralkodásával lüktető gazdasági, kulturális és vallási életet teremtett Erdélyben. Gyulafehérvárt fontos kulturális központtá tette, s támogatta magyar diákok külföldi egyetemeken folytatott tanulmányait.

Az Erdélyben megtelepült zsidók nemcsak nívós árucikkeket, hanem a legjobb talmudi hagyományokat is átadhatták a szombatosoknak. A zsidó hit terjedését megelőzte (és elősegítette) a különféle vallásújítóknak a héber nyelv megismerésére irányuló törekvése, mivel Luther nyomán ők is az eredeti héber források alapján kívánták lefordítani a Bibliát. Elképzelhető, hogy a székely zsidók csoportjának létrejöttét is előmozdította a keresztény hebraisták tevékenysége, a héber nyelvű írásbeliség, a zsidó tudománynak és kultúrának az erdélyi magyar művelődésben való jelenléte. A Biblia magyarázatában a Hebraica veritas, az eredeti szöveg igazságát keresték. A héber nyelv ismerete elsőrendű fontosságú volt az új vallási tanok megismertetésében. Heltai Gáspár (1510-1574): többedmagával lefordította, az eredeti héber szöveg alapján, Mózes öt könyvét, s több részletben kis híján az egész héber Bibliát. Bibliai tárgyú énekek, művek láttak napvilágot. Heltai Gáspár kolozsvári nyomdája (1550) is nagy segítséget jelentett a művek kinyomásában, s héber betűk álltak a nyomdák rendelkezésére. Tótfalusi Kis Miklós (1650-1702) neves kolozsvári nyomdász két sorozat, magánhangzókkal is ellátott héber betűt készített a helybeli református kollégium részére. A fejedelmek, teológusok könyvtáraiban héber könyvek is helyet kaptak. Bethlen Gábor könyvtárából sem hiányoztak a Bibliával kapcsolatos tudományos jellegű könyvek. Igen vallásos ember volt, élete során állítólag huszonhatszor olvasta el elejétől végig a Bibliát. Az erdélyi szombatosság Dávid Ferenc és követői antitrinitárius irányzatából fejlődött ki. Szertartásaikat, szervezetüket a kiváló autodidakta teológus, Eőssi András (1558-1602) kezdte kiépíteni, így az ő személye tekinthető a szombatosság megalapítójának. A szombatosok minden kapcsolatot megszakítottak a keresztény egyházakkal. Mózes öt könyvét fogadták el életük alapjául, s a szombat napját szigorúan betartották. Legkiválóbb vezetőjük Erőssi András fogadott fia, a kitűnő hebraista Péchi Simon (1565/70-11643) volt, aki az 1590-es évek elején több évet töltött a zsidók között Konstantinápolyban. A fejedelem „török deák”-ja volt a Portával kapcsolatos ügyekben. Járt Egyiptomban, Tuniszban, sokat forgott szefárdi zsidók között, tőlük tanulta a héber nyelvet, megismerte a zsidó szertartásokat, szövegeiket magával hozta Erdélybe. Biblia-fordításával, különösen zsoltárfordításával, no meg a szombatosok imakönyvével lerakta a szombatosság liturgiájának alapjait.

Miként Szávai Géza, a székelyföldil Küsmődön 1950-ben született és az 1980-as évek végétől Budapesten élő termékeny író mondja: „Erdély legendásan toleráns földjén, ahol több nemzet él sok évszázada egymás mellett - a XVI. század végén a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Lelki zsidóknak vallották magukat... A hitújítás lázában Péchi Simon és követői olyannyira rátaláltak az Ótestamentumra, hogy átvették a zsidó szertartásokat. És ezzel elkezdődött a vérségileg nem, de 'lelkileg zsidó' székelyföldi emberek szinte hihetetlen története, a székely szombatosok vallásalapító (inkább átvevő) útkeresése.” A székely zsidók hite néhány év alatt meghódította Erdélyt, a szabad székelyek közül harminckét - többnyire unitárius - faluban vezették be a szombatos vallást. A Péchi korában Udvarhely, Maros és Csíkszék falvaira kiterjedő húsz-harmincezer főnyi szombatos felekezetből nem sokan maradtak meg. Péchi Simont többször is börtönbe vetették. I. Rákóczi György fejedelemsége (1630-1648) idején a szombatosokat mint veszedelmes szektát üldözték - történetüknek ezt a válságos időszakot mutatja be Kemény Zsigmond klasszikus értékű regénye, a Rajongók (1958). 1638 júliusának első hetében több mint száz szombatost ítéltek halálra. A szombatosok menekültek: voltak, akik a Szentföld felé vették útjukat.

Századokon át üldözték a székely szombatosokat, nem tűrték meg őket a „bevett vallások” mellett. „Mire az ezernyolcszázas évek végén a szabad vallásgyakorlás rájuk is érvényessé vált, már csak két székely faluban őrizték a hitet.” A bözödújfalusi gyülekezet évszázadokon át fenntartotta ősei hitét és szertartásait. „A huszadik század negyedik évtizedében csupán Bözödújfaluban (a székely Jeruzsálemben) élt néhány zsidózó család... Aztán jöttek a zsidótörvények... Valóban ótestamentumi kemény és zord sors verte a székely zsidózókat... Volt, aki megkeresztelkedett, de volt, aki lágerbe, krematóriumba ment azokkal, akikhez erős kapcsolat fűzte: a hit. A nyolcvanas évekre három-négy öregasszony maradt hű a hitéhez. Aztán a falu is Ceausescu faluromboló politikájának esett áldozatául. Hiába mentek a székely Jeruzsálem lakói Bukarestbe, hogy a diktátortól kegyelmet könyörögjenek a településnek - kiköltöztették őket házaikból, és a falut elárasztották vízzel.” A völgyet elzáró, semmire sem használható duzzasztógát mögött víz alá került a falu temploma, s egy-egy fal- vagy hídmaradvány látható: fák, bokrok ágaskodnak a „pocsolyá”-ból. Emlékműként egy fehérre meszelt házfal áll örök mementóként, három, zsalugáteres ablakokkal, s a föld fölötti lábazaton négy „dombormű” négy vallás jelképe szemlélteti, hogy itt békességben élt együtt a falu teljes egésze, függetlenül attól, milyen módon imádta Istenét. Ide jönnek minden évben, itt találkoznak a tó partján mind, akik még élnek, azok, akik messzebbre költöztek, s azok is, akiket beton panelházakba, „gettók”-ba kényszerített a diktátor hagyományromboló önkénye.

Szávai Géza nem hivalkodott azzal, hogy „tudományos igénnyel foglalkozik a székely zsidózók négyszáz esztendejével”. Életét eleve meghatározta, hogy Küsmődön látta meg a napvilágot, már beleszületett a légkört árasztó közösségbe, imigyen akaratától függetlenül úgy él, úgy lélegzik és úgy beszél, miként hites társai. Böződi György, a székely zsidózókról írva azt mondja, hogy azok úgy tekintettek a Bibliába, mintha tükörbe néztek volna: „A saját arcukat vélték megpillantani a próféták könyvei között.” Sokak számára „a Biblia alapvető, egyedülálló olvasmány”, az analfabéták szemében „maga a könyv”. E táj varázsa, a hegyek, az öt falun átfolyó Küsmőpatak, a hegytetőn fakadó forrás, a Siklód főterén véget érő országút (a világ vége), édesapja tanítói lakása, a küsmődi református templom a hozzá fűződő legendával (Hunyadi János építtette, s a templomból valaha alagút vezetett az erdő alá) - mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy az író „közvetlen kapcsolatban” élhetett „a történelemmel”. Körülölelte a hegy, s ha menekülnie kellett, az erdő bármikor elrejthette az üldözők elől. A falu lakói is ide futottak hajdan a tatár elől. „Kiválasztottnak, védettnek” érezhette magát. A várra emlékeztető templomerődítmények szinte láttatják az Erős várunk nékünk az Istenének valóságát. A kis Géza számára akár játszótér is lehetett a templom, a kert, a temető. Titokban keresztelték meg az etédi katolikus templomban, a református vallásórákra járt az unitárius elkötelezettségű családok katolikus utódja. (Római katolikus vallásórákon is részt vett.) „A vallásosság volt a lényeg” a román diktatúra „felvilágosító” politikájával szemben. „Ha csak úgy lehet életben maradni, akkor légy kommunista” - mondhatta tanító fiának a nagypapa, s csavaros eszével cseles megoldásnak tartotta: „A fiam most éppen kommunista, de azért istenfélő ember.”

A gyermek „imádta a vallásórákat”, számára ezek „afféle mesedélutánok voltak”. „A vén pápista” nagyapja volt a barátja, cimborája, amíg csak élt, s nagyon szerette etédi református dédnagyanyját, Kovács Esztert: „Egész életemben legtöbbet vele társalogtam” - írja Szávai Géza. Kislányát is e kedves névre keresztelte, a dédinek tett ígérete szerint.

Szép fejezet szól a lelkiismeretről, azaz arról: „Hogyan megyünk Isten elé?” Hiszen mindenki „szeretne békében élni a saját lelkiismeretével”. A szerző ebben a fejezetben részletesen szól Borsos Tamás szombatosnak - az erdélyi fejedelem ítélőszéki elnökének és állandó török követének - lelkiismereti- és vallásszabadságról kifejtett nézeteiről, amelyek mellett a székely zsidók a szörnyű megtorlások ellenére is kiálltak. Méliusz József keresztényként kaddist (zsidó temetőimádságot) mondott a holokauszt áldozataiért, s amikor börtönévei után meghalt (1995), második felesége, Anna, a kolozsvári zsidó lány temetésén a kaddist tízen mondták el - köztük nem egy keresztény. „Mennyire emberhez méltó lenne, ha mindenkinek jutna a sírja mellé - amikor az Isten elé indul - legalább tíz ember” - sóhajt fel Szávai Géza.

Majláth István erdélyi vajdát (1502-1551) török kézre adta a moldvai vajda, s a Héttoronyba zárva halt meg. Felesége kérésére egy keresztény pap és egy zsidó ember országhatárokon át cipelte szekrénybe zárt holttestét, hogy a halott megkaphassa a végtisztességet. Ember és ember között kell hogy legyen emberi szolidaritás, hogy „zsidók, különféle felekezetű keresztények, mohamedánok, négerek felemeljenek (akárcsak gondolatban is) egy-egy szekrényt, hogy hazahozzanak Auschwitzból falubeli halottaikat, székely zsidózókat, megadni nekik az őket megillető végtisztességet”. „Székelyföldnek ezen a vidékén majd' minden családnak volt a XVI. század végén egy zsidózó pillanata. És ez a pillanat lelkem szerint való; néhány ember a Bibliába és az égre nézett... s kiegyenesítve derekát, kijelentette: 'Semmi sem zárja ki, hogy zsidó lehessek. A hitnek biológiai határt Isten nem szabott. A hit és a lelkiismeret szabad. Hát szabad zsidónak lennem' - idézi Szávai Géza, aki nem zsidó. - Soha nem szerettem volna zsidó lenni - mert szörnyű lenne tudatában lenni annak, hogy még egyszer megőrül a világ... s felmenőink egyike-másika füstként benne fel a közömbös égbe valamelyik koncentrációs tábor krematóriumából...”

„A székely Jeruzsálem története számomra olyan, mint egy álom, amelyben több száz év eseményei kavarognak. A valóságot az álmok nem változtatják meg. Az álmok nem hazudnak. Az álmok visszatérnek. És ha így van - márpedig így van - akkor a székely Jeruzsálemet az emberi emlékezet számára megmenthetőnek kell tekintetni” - írja Szávai Géza.

A Székely Jeruzsálem esszéregény az identitásról, amelynek következtében a történések folyamába szüntelenül belesodródnak, beleszervesülnek az emberi sorson töprengő író gondolatai, amelyeken át egy valamikor hősi életet élt székely nép hányatott történelmén elmélkedhetünk.

Az anyanyelv szenvedélyes szeretetének és a hozzá való hűségnek kinyilvánítása az 1920-as évek romániai magyar irodalmában - és a folyamatos védekezés miatt mindmáig - gyakori, visszatérő motívum. Kecskeméti Lipót nagyváradi főrabbi 1922-ben közreadta néhány „templomi beszédét”, amelyek az „államhatalom-váltás” embert próbáló időszakában hangzottak el. Kijelenti: „Asszimiláns zsidók vagyunk, de nem úgy, hogy tegnap ez, holnap más, hanem úgy, hogy ahhoz, ami voltunk, hozzáadjuk azt, aminek lennünk kell.” Asszimiláns magyar zsidóként Kecskeméti Lipót és hívei vállalják a kisebbségi magyar sorsot: a romániai magyar sorsot. Kecskeméti Lipót 1922-ben kimondja, hogy az anyanyelv szeretetét nem korlátozhatja az állam nyelve. Az állam nyelvének ismerete sem korlátozza az anyanyelvhez való ragaszkodást. „A mi anyanyelvünk, a mi magyar nyelvünk; nem tudunk elszakadni tőle. Ahogy magába vette a lelkünk, az életelemévé lett neki; és ahogy legélőbb a lelkünk, úgy akarjuk a gyermekeink lelkét is: beléjük leheljük a lelkünket, lelkünkben az anyanyelvünket.” Nos, Kecskeméti Lipóték idejekorán mutatták fel a kisebbségi létbe kényszerített kétmilliós magyarság számára a szellemi többletteljesítés nyújtotta túlélési lehetőséget - összegzi Szávai Géza.

1944 tavaszán, egy hónappal Magyarország német megszállása után a gyulafehérvári püspök, Márton Áron a kolozsvári Szent Mihály székesegyházban főpásztori tekintélye teljes egészével szólt papokhoz, hívekhez, Magyarország vezetőihez: „Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon, s az emberben - bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is - a testvérét nézze ... Aki a felebarátja ellen vét, veszélyezteti az emberek testvériségének gondolatát.” Sztójay Döméhez, az akkori miniszterelnökhöz bátor hangú levelet intézett:

„Mélyen tisztelt Miniszterelnök úr!

Egyházmegyénk népével megdöbbenve kell tapasztalnom a felelőtlen intézkedést, hogy a zsidóságnak még az életét sem kímélik meg, az embertelenségnek az utolsó határáig mentek el. Tisztelettel és felelősségem teljes tudatában figyelmeztetem, hogy ilyen tényért az embernek, még ha miniszterelnök is, sem elég a felelőssége, mert ennek terhét egy egész nép viseli, éppen ezért kérem, hogy ezt a rendelkezést azonnal vonja vissza; amit még jóvá tud tenni, azt tegye jóvá, mert annak bűnhődését a mi népünk fogja megérni.”

A Székely Jeruzsálem esszéregény – írtuk –, de ennél sokkal több. Az egzakt történelem felelősséggel vállalt ítéletekkel, varázslatos élményekkel, tájleírásokkal és csodálatosan szép felvételekkel marad meg emlékezetünkben. A szerző a szépre rácsodálkozó lelkét vetítette színekben gazdag varázslatos felvételeire, hogy felkeltse bennünk a vágyat e tündéri táj személyes megismerésére. Szavait idézve: „Nekem ez a táj azért is fontos, mert gyermekkoromban itt kerestem mániákus kitartással Jézus születési helyének rejtett lépték szerinti leképeződését. A székely Betlehemet, ahová még egyszer eljön a Messiás.”



Forrás: in: Valóság (Budapest)
2004-01-01


VISSZA

Lapozz bele a könyvbe:

Bevezetés

Saját arcunk

Történelmietlen sorok a lelkiismeretről

Egy az Isten - akit keressünk

Egy táj megközelítése

Emberek - történelmen kívül

Egy táj a történelemben

Tragédiák és komédiák a világ közepén

Keletről a fény

Földhözragadt csoda

Ézsaiás 56

A conscientia határai

A kötődés körei

Istenek, emberek, gyerekek

"Fenekéből minden fundamentumot felhántak"

Huszadik századi metaforák, mítoszok, kalkulusok

Könyörgés fegyver ellen

A személyesség határai