@    
Látogatások száma 2011. április 10- től:
34792
Ismerd meg a szerzőt:


5. kiadás: 2013


4. magyar kiadás, 2011


2011


3. kiadás: 2008


Román ny.: 2008


2. kiadás: 2001


Első kiadás: 2000



Megrendelhető innen:
SZÉKELY JERUZSÁLEM
Esszéregény az identitásról
A könyv fotóiból készült kiállítás
a Frankfurti Könyvvásáron

Markó Béla: Honnan jöttünk

Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy honnan jöttem, többféleképpen válaszolhatnék. Mondhatnám azt, hogy Bukarestből, és ez így igaz, nemcsak azért, mert valóban ott szálltam repülőre, hanem mert ott dolgozom nap mint nap, a hét nagy részében. Mégis, ha úgy érteném a kérdést, hogy melyik az én városom, akkor azt mondanám: Marosvásárhely, és ez legalább annyira igaz lenne, mint az előző állítás, mert ott él a családom, oda térek vissza minden hétvégén, és 1990-ben onnan mentem el a bukaresti parlamentbe, hogy a magyarok jogaiért folytatott politikai küzdelemben részt vegyek.

De Brüsszelből nézve valószínűleg érthetőbb lenne, ha a szülőföldemet firtató kérdésre azt felelném: Erdély. Onnan jöttem, ott születtem, és ha nem is mindig Erdélyben, de mindenképpen Erdélyért élek, azért, hogy az erdélyi etnikumok, kultúrák, nyelvek, a magyar, a román, a német és a többiek történelmi együttélése egyenlő módon, méltányos körülmények közepette, háborítatlanul folytatódhassék a jövőben. Persze, az is helyes válasz lenne, ha azt mondanám egyszerűen: Romániából jöttem. Sőt, ma már úgy is fogalmazhatnék sommásan, hogy: Európából. Igaz, nem egyforma még ez az Európa, ahogy egyesek szeretnék, de szerintem nem is kell egyformává válnia. Ezért pontos meghatározás az is, hogy Európából jöttem ide, Európába.

Folytathatnám még ezt az identitásjátékot természetesen a vallási hovatartozással, anyanyelvvel, állampolgársággal, de nem érdemes, mert azt hiszem, így is kiderült, mennyire bonyolult problémáról van szó, és mennyire nehéz válaszolni rá, illetve nem is lehet egyetlen szóba belegyömöszölni, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Tulajdonképpen ma az egységesülő Európának is ez a nagy dilemmája, hogy ki tudunk-e alakítani egy olyan mentalitást, amely az európaiságot a különböző identitások gyűjtőfogalmának tekinti, amelyben elfér a magyartól a katalánig, a romántól a flamandig vagy vallonig mindenki.

Talán itt Brüsszelben nem is illik magyaráznom, hogy Erdély micsoda: egy olyan régió, amely a történelemben hosszú ideig, jóval több mint egy évszázadig önálló állam volt, azelőtt és azután Magyarországhoz tartozott, az első világháború utáni trianononi békekötés óta pedig Románia része. De ezektől a történelmi előzményektől eltekintve azt kell mondanom, hogy az a hely, ahol az ottani vallonok és flamandok – ne próbáljuk azonosítani, hogy ott melyik nép a vallon, és melyik a flamand, mert nem erről van szó –, tehát Erdély vallonjai és flamandjai abban a dilemmában vergődnek még mindig, hogy az igazságos együttélés csakis az autonómia, vagyis a különélés jogának biztosításával lehetséges.

Az egységesülő Európának is ez a nagy dilemmája, hogy ki tudunk-e alakítani egy olyan mentalitást, amely az európaiságot a különböző identitások gyűjtőfogalmának tekinti.

Nem kell Erdélyig menni, hogy a mai Európa nagy ellentmondását testközelben érezhessük, elég itt Brüsszelben belegondolni abba, hogy az Európai Unió fővárosában vagyunk, amely ugyanakkor Belgium fővárosa is, két etnikum még le nem zárult vitájának színhelye, de ráadásul ennek a városnak is szembe kell néznie a mostanában bevándorolt különböző kisebbségek hagyományaival, kulturális és nyelvi sokszínűségével.

Ma este egy olyan könyvről kell beszélnem itt, a Székely Jeruzsálemről, amelynek már a címe is kérdőjeleket támaszt sokak számára. Hogyan jön egymáshoz a ,,székely” jelző, amely az Erdély keleti részében ma is tömbben élő magyar népcsoport neve, és a földrajzilag egészen máshol elhelyezkedő Jeruzsálem. Szávai Géza műve éppen arról szól, hogy többé-kevésbé össze nem illőnek tekintett identitások keverednek mindannyiunkban, és csak akkor tudunk egy élhető közös jövőt kialakítani, ha megértjük ezt, tanulunk a történelemből, és lemondunk az egyetlen identitás illúziójáról, a nyelvi-kulturális-etnikai egyenruhába bújtatott régiók, országok hamis és veszedelmes tervéről.

Szávai Géza azt a műfaji megjelölést adta könyvének, hogy ,,esszéregény az identitásról”, és bár szívesen kiegészíteném más meghatározásokkal, el kell ismernem, hogy a lehető legpontosabb az ő műfaji megjelölése. Természetesen ugyanakkor önéletrajzi vallomás is, Erdély történelmi krónikája, egy víz befojtott falu, a gyűjtőtóval elárasztott Bözödújfalu siratása, és legfőképpen talán politikai kiáltvány a toleranciáról.

Erdélyben, elsőként a világon, már évszázadokkal ezelőtt, a tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot, az erdélyi szászoknak és székelyeknek is sajátos közigazgatási autonómiájuk volt már réges-régen.

Semmiképpen sem fikció, hanem egy erdélyi értelmiségi, maga a szerző fejlődésregénye, ahogy próbálja megérteni saját szülőföldjét, ezt a csodálatos tartományt, ahol gyermekkorában közvetlen közelről láthatta egy különös vallási közösség mindennapjait, azokét a székelyekét, akik valamikor a 17. században felvették a Mózes-hitet, amelyhez etnikailag semmi közük nem volt, és azután megtartották ezt a hitet minden viszontagságon át, egyesek megjárták közülük a náci haláltáborokat, néhányan ottpusztultak, végül aztán Ceauşescu diktatúrája egy völgyzárógát megépítésével felszámolta a települést, és végképp szétverte ezt a közösséget.

Ha sokáig nem esik az eső, és apad a víz szintje, ma is kilátszik a tóból egy-egy templomtorony, mert ott a víz alatt békében megvannak egymás mellett a más-más vallásnak szolgáló kövek, ajtó- és ablaknyílások, egy gazdag és tanulságos múlt lassan széthulló emlékei.

Szávai Géza, akivel mi kolozsvári egyetemista korunk óta barátok vagyunk, hozzám hasonlóan nehezen tudna pontos választ adni arra, hogy honnan jött, hiszen több mint két évtizede Budapesten él és alkot, azelőtt Bukarestben dolgozott, és természetesen, mint mondottam, ő is erdélyi, ő is székely. A könyv is nyilván erre a kérdésre keresi a választ, hogy honnan jöttünk, de meg kell mondanom, hogy azért tekintem egyúttal politikai programbeszédnek vagy kiáltványnak is, mert felelni próbál arra is, hogy hova megyünk. Milyen Európába? És szebben, pontosabban, mélyebben válaszol, mint számos politikus, ő ugyanis nem szavazatokat akar szerezni, hanem olvasókat, immár franciául is, akik a tolerancia és intolerancia alternatívájával szembesülve majd – talán ennek a könyvnek a segítségével is – helyesen fognak választani.

Az egykori autonómia-modellek Erdélyben ma is működtethetők lennének, gyakorlatilag most is ez a megoldás.

Az író egyébként elképesztően sokat tud Erdélyről, az itt élő népek történelméről, be kell vallanom, hogy bár ismertem filológusi precizitását, engem is meglepett tényeinek és adatainak gazdagsága. Azt is mondhatnám, hogy Szávai Géza egy nem létező, de nagyon is hiányzó tudománynak, az identitástudománynak a szakembere. Ami persze, ha nem is ilyen mélységgel, mint az ő esetében, minden erdélyi értelmiségire jellemző, hiszen nekünk szinte mindennap meg kell küzdenünk a nyelvek és kultúrák együttélésének problémájával. Ehhez viszont, amióta megíródott, szükséges tankönyv a Székely Jeruzsálem, amelyből sok mindent megtanulhatunk a jövő Európájában nélkülözhetetlen toleranciáról.

Figyelmeztetés is a Székely Jeruzsálem, hogy nem lehetünk naivak, és nem gondolhatjuk azt, hogy a történelem mindig jó irányba megy, és ami rossz volt, az nem ismétlődhet meg. Hiszen Erdélyben, elsőként a világon, már évszázadokkal ezelőtt, a tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot, nem beszélve arról, hogy az erdélyi szászoknak és székelyeknek is sajátos közigazgatási autonómiájuk volt már réges-régen. Ehhez képest ma, amikor a Ceauşescu-diktatúra bukása utáni két évtizedben fontos oktatási és nyelvhasználati jogokat sikerült már visszaszereznünk, bizonyos értelemben még mindig rosszabbul állunk, mint hajdanában, a működő erdélyi autonómiák idején.

Nagy tanulsága ez Szávai könyvének, hogy a történelmi változások nem mindig jelentenek előrehaladást, és éppen ezért az új megoldások sokszor éppen hogy a régiek felidézéséből indulhatnak ki. Ugyanis – ezt már én teszem hozzá, hiszen Szávai Géza mégsem elsősorban politikus, hanem kiváló író – az egykori autonómiamodellek Erdélyben ma is működtethetők lennének, gyakorlatilag most is ez a megoldás. Kár, hogy az erdélyi sokszínűség, elsősorban a németek számának drasztikus csökkenése miatt, lassan egy kétpólusú, román–magyar együttélésre redukálódik, bár továbbra is élnek Erdélyben kevés számú, de mégis fontos kisebbségek. Viszont a magyar közösség részaránya, amely Erdélyben 22 százalék körül van, természetesen meghatározó.

Szávai Géza végül is a mentalitások, vonzások és taszítások, megértés és gyűlölet, tolerancia és intolerancia könyvét írja, nem a politikai programok történetét, viszont az ő szépirodalmi megközelítésében is mindvégig ott van az, amit Európában mindenkinek tudnia kell, hogy „les bons comptes font les bons amis”, vagyis jó elszámolás teszi a jó barátot. Más szóval: nem elég mentalitásváltozásról beszélni a mai Európában, hanem jó szabályokat, jó normákat, jó modelleket kell alkotni, amelyek lehetővé teszik az identitások tartós együttélését.

„Ami az Európai Unió létének és működésének feltételeit illeti: kitűnő előzményekre találhatna az Erdélyben évszázadokon át működő, etnikumokat és hiteket megtartó, a mellérendelés elvét életben tartó autonómiák történetében.”

Azt írja például egy helyen könyvében Szávai Géza: „Ami az Európai Unió létének és működésének feltételeit illeti: kitűnő előzményekre találhatna az Erdélyben évszázadokon át működő, etnikumokat és hiteket megtartó, a mellérendelés elvét életben tartó autonómiák történetében.” Az esszéregény szerzője maga is jól tudja, hogy új szerkezetre, új építményre van szükség: „Reményeink szerint például egy értelmes szerkezetű Európai Unióban felszabadulhat az egyik legnagyobb »európai nemzet«: a nemzeti kisebbségeké.

A békeszerződésekkel csak veszélyt hintő 20. századi dogmatizmusok által bűnösen rosszul szabdalt-fércelt Európában a nemzeti kisebbségekhez tartozó emberek összlétszáma a »nagynak« nevezett nemzetek lélekszámával vetekedik. Ha sikerül a józan ész és értelmes emberi érdekek és ép érzületek szerinti Európát megszerkeszteni, akkor ebben az új szerkezetben olyan közösségi identitások működhetnek, amelyekben a megalázó, kiszolgáltatott »kisebbségi léthelyzetek« nem kisebbségi, hanem emberi (értsd: újszerűen európai) helyzetekké minősülhetnek át.”

Fontos idézet ez, jelzi, hogy az író Szávai Gézának a közélet és politika dolgaiban is fontos mondanivalója van. Viszont ugyanakkor ne engedjék magukat az idézet által megtéveszteni: ez a könyv elsősorban sodró erejű esszéregény valóban, szépirodalom, amelyet csak kézbe kell venni, mert utána úgysem hagyja, hogy letegyük. S mint minden igazi műalkotás, eligazítást ad az élet dolgaiban, ezúttal elsősorban feleleteket arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hova megyünk mi, sokféle eredetű, nyelvű, kultúrájú, vallású emberek, vagyis: európaiak.

(Elhangzott 2011. október 18-án a Brüsszeli Magyar Kulturális Intézetben, ahol Szávai Géza Székely Jeruzsálem című könyvének francia fordítását mutatták be.)

Forrás: in: Új Magyar Szó (Bukarest)
2011-10-21


VISSZA

Lapozz bele a könyvbe:

Bevezetés

Saját arcunk

Történelmietlen sorok a lelkiismeretről

Egy az Isten - akit keressünk

Egy táj megközelítése

Emberek - történelmen kívül

Egy táj a történelemben

Tragédiák és komédiák a világ közepén

Keletről a fény

Földhözragadt csoda

Ézsaiás 56

A conscientia határai

A kötődés körei

Istenek, emberek, gyerekek

"Fenekéből minden fundamentumot felhántak"

Huszadik századi metaforák, mítoszok, kalkulusok

Könyörgés fegyver ellen

A személyesség határai