@    
Látogatások száma 2011. április 10- től:
34786
Ismerd meg a szerzőt:


5. kiadás: 2013


4. magyar kiadás, 2011


2011


3. kiadás: 2008


Román ny.: 2008


2. kiadás: 2001


Első kiadás: 2000



Megrendelhető innen:
SZÉKELY JERUZSÁLEM
Esszéregény az identitásról
A könyv fotóiból készült kiállítás
a Frankfurti Könyvvásáron

Sárközy Bence: Személyes história a zsidózó székelyekről

„Ennek a könyvnek és a benne – történetekkel – körülírt történetnek a 'szereplői' közül már kevesen élnek. A 'konkrét', hajdani falu, Bözödújfalu nem létezik. A Székely Jeruzsálemet azonban élőnek érzem. Történetének igazi dimenziói is fölsejlenek előbb – utóbb; életünk alapvetőnek tartott 'kerettörténetei' között... amelyek mára talán már képesek befogni a múlt valóságát. A történetek emberekről szólnak – és emberek által élnek. E sokszoros emberi érintettség okán: sérülhetnek; az emberek is.”1

Nehéz dolog belekezdeni egy olyan mű értékelésébe, amely mögött annyi munka, tudás és tapasztalat áll, mint az Szávai Géza Székely Jeruzsálemének esetében tapasztalható. Ugyanakkor a könyvekről – s főként egy ilyen könyvről – beszélnünk kell, mert nem hallgathatjuk el, nem rekeszthetjük be csak úgy lustaságból, kényelemből vagy más okból azt a figyelemreméltó hordalékú diskurzust, amit a könyv elkezdett, amit – esetleg – csakis ő kezdhetett el. Az írásokra – különböző műfajú – írások felelnek, így alakul az irodalom története; a nagy művek ilyen vagy olyan formában mindig benne foglaltnak a követők munkáiban, akik ha lelkiismeretesek, sem megkerülni, sem elfelejteni nem kívánják, és nem is tudják őket. Az esetleges élmény a Székely Jeruzsálem esetében is ez a gazdagság, az elődök föl – fölbukkanó szelleme/szellemisége, ahogyan megidéződnek, és több évszázados bölcsességükkel a helyes mederbe terelik a gondolkodást. Hogy miről? Legelső sorban a toleranciáról.

Önnön műfaji meghatározását tekintve a mű: „esszéregény az identitásról”, és ez a meghatározás – az olvasás végére kiderül – végtelenül pontos. Az elbeszélő én identitásának összetettsége, az a komplex mód, ahogyan a közeli és távoli történelembe, valamint saját jelenébe, a szűkebb földrajzi környezetbe és a tágabb Európába, legfőképp pedig a magyar irodalomba „beleírja” magát, elismerésre és figyelemre méltó. A regény szövege ennek a komplexitásnak megfelelő változatosságot mutat: feltűnő az idézetek, vendégszövegek nagy száma, könnyűvé és érdekessé teszi az olvasást a családi, falusi és egyéb – erdélyi szerzőre jellemzően ízes – anekdoták könnyed stílusának és a pontos dokumentálásra törekvő historikus részeknek a keveredése a citátumokat behatóan elemző beszéd szöveghelyeivel.

Ugyanennek a dolognak – az identitás megírásának – azonban az egyik hátulütőjével is szembesülhet az olvasó. Ez Szávai művével kapcsolatban, abban áll, hogy rengeteg az önismétlő rész, rengeteg a (már – már fölös) visszacsatolás. Persze hogyan is ítélhetné meg egy „kívülálló”, mint én, hogy mi fölös, és mi nem az, vagyis hogy mennyi az elég, ami a lehető legjobban szolgálja a stílust és az irodalmat? Ráadásul az identitás – minta pontos leképezése az írásban az állandó ismétlés, az alapmotívumok kontinuus, ritmikus visszatér(t)ése, hiszen ez által jön létre az az egyedien összetett utalásháló, amely nem más, mint az ember maga. Szóval, talán kár is volt ezzel előhozakodnom, ugyanakkor nem tudtam nem említeni, mivel az erős részei a könyvnek tényleg annyira erősek, hogy a túlbeszélés – amely egy középszerű munka esetében talán fel sem tűnne – ezekhez képest bosszantó tulajdonsága (végtére is irodalomról van szó, nem holmi magánbeszélgetésről). Én pedig már csak ilyen vagyok: a kevesebbet szeretem – főként, ha több – , de erről elég is ennyi, a továbbiakban pedig hagyom a könyvet beszélni.

A história tehát – mint azt a dolgozatom címében is jeleztem – rendkívül személyes. Az elbeszélő és a szülőhely viszonya áll az elbeszélés középpontjában. Bármennyire és bárhová is távolodik el ettől a ponttól, bármekkora utat is jár be az elbeszélés, a végén mindig ide köt vissza, ezzel a „bizonyossággal” mint valamely végső referenciával szavatolja mondandója igazát. De hogy mitől olyan nevezetes ez a hely, mondja el maga a szerző: „Az erdélyi zsidózók a Szentírásra hivatkozva kiiktatták a biológikumot a hitből. A kiválasztottság az Isten népéhez való tartózhatóság fogalmát – az emberi lényhez és ez emberi lény lelkiismeretéhez, hitéhez méltóan! – egyesítették, nyitottá tették. Olyan fontos mozzanat ez (az európai) gondolkodás történtében, amelynek Erdélyre lokalizáltsága és rövid ideig tartó 'viszonylagos nyilvánossága' miatt sajnos nem lehetett számottevő hatása.

Ám volt egy közösség, és volt egy pillanat, amely pillanatban magyar emberek lelkiismeretük választása szerint zsidónak nyilvánították magukat, méghozzá teljesen függetlenül attól, hogy mit szólnak hozzá a zsidók.”2

És amikor ezeket a sorokat olvassuk, azt se feledjük, hogy hová vezette a szombatos közösséget a XX. század első felének végén ez a lelkiismereti választása.

Az erdélyi zsidózók, a „lelki zsidók” végtelenül alaposan körüljárt története mellett a Székely Jeruzsálem olvasója korrekt betekintést nyer a „valódi zsidók” erdélyi történetébe is, valamint Erdély egyéb közösségeinek – pl. a szászok – történetébe szintén. Ezek mellett pedig a könyv a toleranciáról és a kisebbségek emancipációjáról való európai gondolkodás históriájának igazi kincsesháza – az „esszéregény” műfaji behatárolás tehát abszolút helytálló.

A gondolkodástörténet/szellemtörténet nem mellékesen irodalomtörténet is egyben. Ennek kapcsán talán a legfontosabbnak tartom azt a munkát dicsérni, amit a zsidó imakönyvet a „lelki zsidók” számára magyarra fordító Péchi Simon bemutatásában, és értékelésében Szávai ebben a művében végrehajt. Péchi a régi magyar irodalom egyik jelentős figurája, aki talán teljesen elkallódna látóterünkből, ha egyesek újra fel nem fedeznék olyanformán, amint a Kemény Zsigmond Rajongók c. regényében, vagy a Székely Jeruzsálem esetében végbemegy. Természetesen a székely zsidózók „alapszerzőjének” a tárgyalt könyvre gyakorolt hatása mellett – mely elsősorban tematikailag indokolt – észre kell vennünk az erdélyi irodalom más nagyjainak szerves jelenlétét a szövegfolyam mögött. Itt leginkább az önéletírókra gondolok: Kemény Jánosra, Bethlen Katára, Bethlen Miklósra, Misztótfalusi Kis Miklósra, akik ismerete nélkül ma nehezen gondolhatnánk el – mindenestre nehezen tárgyalhatnánk – az olyan autobiografikus magyar prózát, amilyen Szávai regénye. Az erdélyi prózairodalom a maga aranykorát az ő műveikben érte el, amint azt napjaink kortárs irodalmára gyakorolt széles körű hatásuk is mutatja. Talán kijelenthetjük, kevés pillanata akadt a magyar irodalomnak, amikor annyira „szintben volt” Európával, mint a XVII. században. A tizenhetedik század azonban Eössi András, Péchi Simon és az erdélyi zsidózó felekezet kialakulásának évszázada is. A kort – korábban az unitárius vallás erdélyi elterjedését és ennek folyományaként később a szombatista hit kialakulását – Szávai rendkívül alaposan körbejárja ebben a könyvében. Mindez – nem titkoltan – annak a szerző számára lényeges gondolatnak a bevezetéséhez is segítségül szolgál, miszerint Erdély, avagy a „Tündérkert” aranykorának pillanata a tolerancia nagy pillanata is egyben. A vallási irányzatok meglehetős szabadsága és a gondolkodás szabadsága a korban nem vitatható el Erdélytől, ahogyan az sem, hogy tolerancia terén a magyarlakta területek között a „Tündérkert” általában később is élen járt.

Mintha csak vezető politikus-nemesei egykor arra a spinozai belátásra jutottak volna, miszerint: „Lehet – e, kérdem, veszedelmesebb dolog annál, hogy embereket, nem valamilyen bűn vagy gaztett miatt, hanem csak azért, mert szabad szelleműek, ellenségeknek nyilvánítanak és halálra hurcolnak, s hogy a vérpad, a gonoszok réme, a legszebb színpaddá válik a türelem és erény legfenségesebb példájának bemutatására, az állam felségének legnagyobb gyalázatára?”3 A tolerancia spinozai – meglehetősen pragmatikus – értelmezése véleményem szerint közelít azokhoz a háttérben mozgó elvekhez és szándékokhoz, melyek Erdély vallások és eszmék felé irányuló „türelmét” vezérelték. Spinoza a toleráns államvezetés gyümölcsöző működését 1670 – es Teológiai – politikai tanulmányában Aszterdammal szemlélteti, de tehetné akár Erdéllyel is. Szávai Géza legalábbis messzemenőkig így gondolja, és amikor a művét olvassuk, örömmel egyetértünk vele. Számára tolerancia tekintetében Erdély némileg az Európai Unió előképe is. Könyvét kimondva/kimondatlanul azoknak az Európa felé igyekvőknek címezi, akik valami egészen újra készülnek, holott meglehetősen biztos alapokkal rendelkeznek, és esetleg csak vissza kellene nyúlniuk értük, meg kellene ismerniük őket. Egy helyütt ezt mondja erről: „Azt hiszem, nekünk magyaroknak – a XX. századi fájdalmas és szánalmas botladozások után – asszimilálnunk kellene végre saját magunkat, asszimilálni kellene saját múltunkat, megismerni és megismertetni múltbéli gondolati – lelkiismereti teljesítményeinket, amelyekben mélyen lélekbe – agyba – szívbe markolóan benne foglaltatik a magyar zsidók XVI. század végén kezdődő és később több ágon futó – összeszövődő története is.”4. Reményeim szerint ebből az idézetből (és a korábbiakból) is kitűnik, hogy Szávai gondolkodása – a maga tájékozottságával, életbölcsességével és pontos megfogalmazásaival – felüdülés lehet a mai kor olvasója számára, már amennyiben a politikai célokra felhasznált populista történelemértelmezések helyett sokkalta inkább kíváncsi egy személyes, ámde alapos, bölcselkedésekkel teli, tanulságos históriára. A Székely Jeruzsálem ilyen „bölcselkedő” könyv, és ezt a szó legnemesebb értelmében értem – ahogyan például Erasmus értette egykoron. Ő azt íjra A Balgaság Dicséreté – ben: „Engedélyt nyertünk ugyanis, hogy egy időre a szofistát játsszuk előttetek. Persze nem olyan szofistát, mint amilyenek napjainkban mindenféle bonyolult szamárságokat sulykolnak a gyerekek fejébe, s az asszonyokénál is dühösebb makacsságot töltenek beléjük, hanem olyant, mint a régiek, akik inkább bölcselkedőnek, azaz szofistának hívatták magukat, csak hogy elkerüljék a 'bölcs' név gyalázatát”5

Végezetül pedig még annyit – a kiadót is dicsérendő – , hogy a belbecs mellett a külcsín is figyelemre méltó. A szerző történetmesélését remekül illusztrálják igényesen beszerkesztett fotográfiái Bözödújfaluról és környékéről. A kiadványt jó kézbe venni, és ez, azt hiszem, egyik könyvnek sem mellőzendő tulajdonsága.

1 Szávai Géza: Székely Jeruzsálem, esszéregény az identitásról, Bp. 2000. Pont Kiadó, 435.
2 Székely Jeruzsálem, 229.
3 Spinoza: Teológia – politikai tanulmány, ford: Szemere Samu, Bp. 1978. Akadémiai Kiadó, 298. 4 Székely Jeruzsálem, 249
5 Rotterdami Erasmus: A Balgaság Dicsérete, ford. Kardos Tibor, Bp. 1994. Európa, 12. Erasmus szavait olvasva eszünkbe juthat, hogy a kor, amelyről beszél, ez a „napjaink” még korántsem ért véget, és ebben a korban szükség van az olyan könyvekre, mint a Székely Jeruzsálem.

Forrás: in: Remény (Budapest)
2003-03-01


VISSZA

Lapozz bele a könyvbe:

Bevezetés

Saját arcunk

Történelmietlen sorok a lelkiismeretről

Egy az Isten - akit keressünk

Egy táj megközelítése

Emberek - történelmen kívül

Egy táj a történelemben

Tragédiák és komédiák a világ közepén

Keletről a fény

Földhözragadt csoda

Ézsaiás 56

A conscientia határai

A kötődés körei

Istenek, emberek, gyerekek

"Fenekéből minden fundamentumot felhántak"

Huszadik századi metaforák, mítoszok, kalkulusok

Könyörgés fegyver ellen

A személyesség határai