@    
Látogatások száma 2011. április 10- től:
33161
Ismerd meg a szerzőt:


5. kiadás: 2013


4. magyar kiadás, 2011


2011


3. kiadás: 2008


Román ny.: 2008


2. kiadás: 2001


Első kiadás: 2000



Megrendelhető innen:
SZÉKELY JERUZSÁLEM
Esszéregény az identitásról
A könyv fotóiból készült kiállítás
a Frankfurti Könyvvásáron

Bazsányi Sándor: Haza a magasban

Hanghordozását tekintve egységes, témaválasztásában és -kezelésében viszont jócskán széttartó könyv Szávai Géza SZÉKELY JERUZSÁLEM-e. Másképpen mondva: megköveteli a maga jóindulatú olvasóját, akinek szemében e könyv moralizáló alapszólama meggyőzően szavatol a sokszor önkényesen kanyargó témavariációkért, azok gyakran kényes stiláris helyi értékéért. Az „esszéregénynek” keresztelt vaskos munka morális fenéksúlyát aktualizálható – s szerzőnk által folyton aktualizált – földrajzi-történelmi minta adja: a székely szombatosokat (olykor, nem mindig) elfogadni képes, a vallási és (olykor, nem mindig) nemzetiségi toleranciára épülő s így mellérendeléses szerkezetű erdélyi „tündérkert” képlete. S a mai „egységesülő Európának”, Szávai szerint, mintát nyújtó alapvízió műfaji és tematikus leágazásai teszik ki a kötet negyedfélszáz oldalát. De vajon – a szerző önkényes, ha tetszik: bármiféle külső (műfaji, tematikus stb.) kontroll nélküli írásgyakorlata, valamint eltökélt morális akarása mellett – mitől válik egységessé a kötetbe fűzött elmélkedések laza füzére?

Hiszen az „esszéregényben” szinte minden felbukkan, ami – szorosan vagy lazán – kapcsolatba hozható a korabeli hitújító, Péchi Simon nevével fémjelzett székely szombatosok, azon belül Bözödújfalu lakosságának történetével, valamint a történet mesélőjével, Szávai Gézával. A személyes és a közösségi, történelmi vagy archaikus rétegek együttmozgatása egyébként is jellemző a könyvre, akár egy-egy retorikus szólam formájában: „Azt hiszem, az ilyen nagyapám szerű fickók szoktak vallásokat alapítani.” (31.) Azt hiszem, hemzseg a kötet az ilyesféle szabadfolyású s így esetenként modoros, élőbeszédszerű fordulatoktól, amelyek mögött olyan személyiség áll, aki – úgy tűnik – azonnal és bátran mondja azt, amit gondol: „Mint minden ember, én is szeretném jól érezni magam a történelemben – de a saját bőrömben mindenképpen. A történelembe nem nagyon szólhatok bele. A bőrömben pedig benne vagyok...” (131.) Szerzőnk nemcsak hogy a magáét mondja, de a maga nyelvtanát is használja: „Sérült vagy sérülhető lelkek kavalkádja körülöttünk.” (165.) (Kiemelés – B. S.) Vagy akár saját etimológiájával támogatja meg saját gondolatát – például a „teljes emberi életet élni kívánó emberi közösségekkel űzött elemi matematikai játékok”, elsősorban a százalékos számítású zsidótörvények kapcsán: „A magyarországi adminisztráció a beteg embereket »leszázalékolja«. (Régen a zsidókat, ma a betegeket; oda sem figyel a magyar hivatal, hogy mit beszél; beidegződések örökmozgása ez?)” (402.) De nem lehet, hogy csupán semleges helyi értékű kifejezésről van szó, amely pusztán a betegség súlyosságából adódó munkaképtelenséget kénytelen kifejezni? Mert kénytelen kifejezni, mivel az a dolga. Persze –jól tudjuk, ha mástól nem, hát Franz Kafkától – szörnyű minden hivatal, de talán nem feltétlenül azért, mert ilyen vagy olyan szavakat használ ilyen vagy olyan ügyek kezelése során. Hiszen minden nyelvi viselkedésnek – és nemcsak a hivatalok nyelvhasználatának – megvan a maga sajátossága. Szávai szövege például – a morális sulykolás jegyében – jócskán terhelt a kurzivált, sőt kövér betűkkel szedett mondatokkal, bekezdésekkel. Hosszú évek során szerzett és érlelt tapasztalatait rendszerint hosszú hivatkozásokkal és idézetekkel illusztrálja: tudósoktól, szépíróktól vagy éppen nagyapjától. Ugyanakkor gazdag (többnyire saját készítésű) fényképanyaggal kedveskedik az olvasónak. A többszálú és többirányú beszéd, a magánéleti vagy közéleti, jelenkori vagy történelmi tapasztalatok bősége, az önismétlő szentenciák sokasága, a takaros vagy iszamos anekdoták füzére – mind-mind beletorkollnak abba a sajátos hanghordozásba és világszemléletbe, amelynek egyik ékes mintája lehet (már csak a kötet témája okán is) a Lammel Annamária és Nagy Ilona által gyűjtött PARASZTBIBLIA: „Ennek a Bibliának a mesélésmódja, logikája: az emberi elméről és érzületről rendkívül beszédesen árulkodik...” (215.) Vagy gondolhatunk a szintúgy hivatkozott Mircea Eliade népi kereszténységelvére s ezáltal a „vallásösztön”, de bármiféle más ösztönös hajlam vagy képesség nyelvi kibontakoztatására. S a leglényegesebb kérdések tiszta megszólaltatását feltehetően éppen ez a stílusbeli hajlam és képesség teszi lehetővé, például így: „Ami a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében történt – a holocaustba torkolló eseménysorra gondolok – az (sokunk számára) felfoghatatlan. Nem emberi történés. Egy kérdésre azonban meg kell keresni a választ: ez a nem emberi történés – mégis miként történhetett meg az európai ember világában.” (218.)

Szávai több szálból sodort könyvének fikciós-feltételes gondolati magva így szól: „A XX. század végéről visszatekintve csak fájlalni lehet, hogy a XVI. század végén, XVII. század elején az erdélyi magyar lelki zsidóknak a történelem mégsem adta meg azt a pillanatnyi lehetőséget, amely pillanat fényében talán évszázadokra megvilágosodik valami: a gondolat és a felmutatott példa együttes erejével.” (293.) A felekezeti különbségek szerkezete többé-kevésbé összehasonlítható (ráadásul sokszor szétszálazhatatlanul össze is gabalyodik) a XIX–XX. századi nemzeti, sőt faji különbségtevések szerkezetével. Mely éles különbségek a csitító reflexióban értelmezhetővé, sőt áthidalhatóvá válhatnak. Szokás beszélni például a XVI–XVII. századi vallásos szövegek nyelvi-retorikai eszköztárának és megformáltságának úgynevezett interkonfesszionalizmusáról, felekezetek közötti voltáról. S talán ugyanilyen értelemben elgondolkodhatunk a XIX–XX. századi nemzeti önismeretek úgymond intergentilizmusáról, internacionalizmusáról, interkulturalitásáról... – amelyek persze ügyetlen, sőt olykor rossz szájízű bűvszavak. S éppen ezért ne kategorizáljuk, csupán másoljuk ide újra a szerzőnk által idézett Mikes Kelemen szavait: „Kedves néném, nemcsak mi, hanem az emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok...” (281.) Az „emberi nemzet” metaforájának előterében válik igazán értelmezhetővé az erdélyi „tündérkert” – Szávai szavával – „fraktál”-jellege, a táj többrétegű mintája, amely, Mészöly Miklós pannon tájleírásaihoz hasonlóan, megfelelő áttételekkel bárhol, bármi kapcsán újravakolható. S az általános képlet konkrét helyhez kötött tanulsága: „Az erdélyi magyarság-székelység körében folytatott magyar-zsidó párbeszéd: olyan magyar-magyar és keresztény-zsidó párbeszéd, amely a helyzetből következően kizár minden becsmérlő faji gyalázkodást.” (305.) A felekezetek és nemzetek közötti párbeszéd egyik legszebb példája egy bizonyos székelyföldi katolikus férfi (szerzőnk nagyapja) esete, aki – a történelmi események sodrában – (számunkra) különös helyzetbe kerül: nőül vehetne egy csernovitzi zsidó özvegyasszonyt, „ha elhárulnának bizonyos akadályok”. Jelesül: „A fiatalember részéről egy létező házasság, gyerek, meg más efféle prózai dolgok.” S ami igazán lényeges: „Az igazi akadály nem a hit.” (125.)

A SZÉKELY JERUZSÁLEM valójában többszálú és többszínű hitvallás a többrétegű, vagyis nem „egydimenziós identitás” védelmében: „Azok az emberek, akik ennek a (mondjam így:) természeti ténynek tudatában vannak – védettekké válnak az emberi identitás egydimenziós dogmáinak kizárólagossága, tombolása és rombolása ellen.” (418.) Szávai többdimenziós hite – antropológiai értelemben – leginkább megint csak az Eliade-féle „népi kereszténységgel” vagy „vallásösztönnel” hozható kapcsolatba. Teológiailag, teológiai dogmákkal értelmezhetetlen. Pragmatikusan viszont kezelhető. Persze a teológiai dogmák minden igazán hívő ember életében megingathatatlanok. Ezért dogmák, vagyis alapigazságok. Ámde vannak olyan idők, és ilyen idő a brutálisan ostoba zsidótörvények ideje, amikor – állítja Szávai – „a hit dogmáinak »védelmével« [a kikeresztelkedés tisztaságának munkahipotézisével] szemben az emberi élet mentésének a keresztény egyházak számára is elsőbbséget kellett kapnia. Miként Bibó írta, akkoriban a »teológiai probléma« megoldása ez volt: azért, hogy az »életveszedelmet valakinek a feje felől elhárítsák«, a »keresztség szentségének kiszolgáltatásáról« való felfogást és rítust fel kellett függeszteni”. (422.) Tudnunk kell azonban, hogy a teológiai dogmákat operacionálisan és ideiglenesen háttérbe szorító, mert elsősorban az „emberi élet mentésével” törődő morális praxis nem tagadja, mert miért tagadná, az Istennek tetsző emberi élet alapigazságait, dogmáit. (A morális és a vallásos tudat viszonyának döntő krízise ott lép csak fel, ahol például Isten azt parancsolja Ábrahámnak, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot. De ez már más lapra és más gondolkodókra tartozik; például Kierkegaard-ra, és nem Bibóra vagy Szávaira.)

Szávai Géza olykor zavarbaejtően heterogén könyve – szerzőnk szavaival – épületes „kerettörténeteket” és „gondolkodásmintákat” kínál a többdimenziós önismeret „tündérkerti”, tehát ideális változatának jegyében. Olyan történelmi és személyes tényeken nyugvó fikcióéban, amely képes (lehetett volna) értelmes párbeszédbe rendezni a vallási és nemzeti különbségeket, azaz képes (lehetett volna) teret nyitni olyan radikálisan többdimenziós identitású népcsoportnak is, mint amilyen a székely magyar lelki zsidók közössége. Akiknek bőven széljegyzetelt, bőven körülbeszélt, bőven értelmezett és bőven aktualizált – mert bőven aktuális! – történetét követhetjük figyelemmel a PONT Kiadó jóvoltából.


Forrás: In: Holmi (Budapest)
2001-12-01


VISSZA

Lapozz bele a könyvbe:

Bevezetés

Saját arcunk

Történelmietlen sorok a lelkiismeretről

Egy az Isten - akit keressünk

Egy táj megközelítése

Emberek - történelmen kívül

Egy táj a történelemben

Tragédiák és komédiák a világ közepén

Keletről a fény

Földhözragadt csoda

Ézsaiás 56

A conscientia határai

A kötődés körei

Istenek, emberek, gyerekek

"Fenekéből minden fundamentumot felhántak"

Huszadik századi metaforák, mítoszok, kalkulusok

Könyörgés fegyver ellen

A személyesség határai