@    
Látogatások száma 2011. április 10- től:
35587
Ismerd meg a szerzőt:


5. kiadás: 2013


4. magyar kiadás, 2011


2011


3. kiadás: 2008


Román ny.: 2008


2. kiadás: 2001


Első kiadás: 2000



Megrendelhető innen:
SZÉKELY JERUZSÁLEM
Esszéregény az identitásról
A könyv fotóiból készült kiállítás
a Frankfurti Könyvvásáron

Bajna György: A bölcsesség útján

– Valamikor éles tollú kritikusnak indultál. Olyanokkal is vitába szálltál, akik nyugodtan emlegethették, hogy mit is akarsz, hiszen még a tojáshéj le sem száradt... Veress Dániel történelmi drámái miatt Sütővel is csatározni merészeltél, de a hajdanán Méliusz József egyik versét célba vevő Domokos Pál Péter neked írt levelét is olvashattam. Abban beismeri, hogy ő annak idején felkérésre kellett Méliuszra támadjon. Rólad is azt híresztelték a megsértettek, hogy kinevezett kritikus voltál. Hogyan látod ma az akkori Szávai Gézát?

– Engem tényleg „kineveztek” kritikusnak. Egyetemi hallgató koromban prózát publikáltam, néha recenziókat. Ez utóbbiak alapján, mivel éppen kritikus-hiány volt (mindig az van!), Kántor Lajos kinevezett „fiatal kritikusnak”. Ez nekem egyrészt hízelgett, másrészt pedig azt gondoltam, hogy a rendszeres kritikaírás tanulásra szorít. Tudtam, hogy nincsenek húszéves folyamregény-írók és kilencven éves balerinák. A kritikaírást (és a vele járó olvasást, művelődést, stíluscsiszolást) iskolának tekintettem. Huszonkét-huszonhárom évesen hetente vagy két kritikát írtam, az 1975-ös esztendőnek pedig minden egyes romániai magyar könyvéről véleményt mondtam. Hogy ne vádolhasson senki: preferenciáim vannak – hát mindenkiről írtam. Nagyon sokan (!) megsértődtek. Azt hiszem, az irodalmi vitákban álltam a sarat, de a mögöttes dolgokat nehezen viseltem: olyasmiket üzengettek nekem igen jeles irodalmárok, hogy még a fenekemen a tojáshéj, hogy „szemi-analfabéta vidéki tanárocska” vagyok, kilátásba helyezték, hogy az is maradok… és most csak az „előkelőbben” megfogalmazott dolgokat említem. Én akkoriban Csíkdánfalván majd Gyergyóban tanítottam, és jól éreztem magam a hasonszőrű vidéki tanárok és emberek között – az úgynevezett irodalmi életet pedig eléggé megutáltam, és egy életre ignoráltam. Most is csak azt mondhatom, hogy van a mű (ha van), és ez a mű a mindenkori „irodalmi életet” áttörve jut el a közönségéhez, ha egyáltalán hosszabb életre pályázik: hogy két-három generáció olvassa… Ami pedig a nagyon ifjú Szávai Gézát illeti: sajnálom szegény fiút, amiért az irodalmi élet „halálos veszedelmeinek” ilyen következetesen kitette magát – és csodának tartom (ezért pedig irigylem a fickót), hogy „az irodalmi életet” túlélve, a valódi élethez idejében visszatalált.

– A Székely Jeruzsálemen érzik – főleg az első fejezeteknél – a gyötrődés, pedig az emlékek kéznél voltak, terjedelmes áttanulmányozott anyag szolgáltathatta volna a biztonságot. Miért volt mégis nehéz az írás?

– El kellett hitetnem magammal is, amit az olvasóval elhitetni szándékoztam: a székely Jeruzsálem világába bárki beléphet – elvileg otthonosan kellene éreznie magát; nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez a világ kuriózum. Mi, akiket ez a környezet határozott meg, bátran felegyenesedhetünk a földgolyó bármelyik embere mellé.

– Ez a szellem nem idegen tőled, hiszen barátságunk kezdetén is így gondolkoztál. Terhet vett le vállaidról, vagy újabb terhet rakott rád e mű, miután „gyónási titkokkal”, bizalmas, személyes közlésekkel is gyakran találkozunk benne?

– Amint a kinyomott könyvet kézbe vettem, vagy két napig azt hittem, leraktam egy jókora terhet. Tévedtem. A helyzet annyiban változott, hogy érteni vélem, minek is nevezhető a teher – egy része –, de azt változatlanul nem értem, hogy miért és meddig kell még hurcolnunk, nem csupán és nem elsősorban nekem…

– Erdély, mint a türelmesség fellegvára jelenik meg az első fejezetekben, aztán kiderül, hogy Erdélyben is vannak egyenlők és egyenlőbbek. Hogy is állunk ezzel a kérdéssel?

– Nem igazán tudom, hogyan állunk, de azt talán sejtem, hogyan kellene hozzáállnunk. Az egyenlőség elvéről, az egymásmellé-rendeltség közérzetéről az élet legkisebb történéseiben sem szabad(na) lemondanunk. A köröket kellene folyamatosan tágítani, tágabb placcon törpülnek a különbségek. Ezért remény az európai unió távlata… De nézd, a mindennapi életünk távlata is egyenlősít. Hogy az előbbi kérdésedre egy „életes” példával visszatérjek: a Székely Jeruzsálem megjelenése után két héttel beszéltem – a könyvben igencsak érintett – szüleimmel telefonon. Édesanyám azt kérdezte, kicsi fiam, nem tudtál volna várni ezzel a könyvvel addig, amíg meghalok? Rögtön visszakérdeztem: de várhatok addig, amíg én meghalok? Hiszen én is bármikor meghalhatok?! Döbbent csend. Az egyenlősítés pillanata. Az ötven éves „kicsi fiam”-at az életkora az anyja mellé helyezte, vele egyenlővé tette, már nem zsarolható érzelmileg sem, és a terhek oszlanak. Ez a lélektani egyenlőség-kalkulus rendelkezésemre állt volna néhány évvel ezelőtt is, mégsem jutott eszembe… A történelmi helyzetek is hasonlóan érnek. Az európai ember közérzetében valami érik. Lefogadom, hogy magadban is hallod a morajlását.

– A Székely Jeruzsálem, az elhagyott szülőföldet távolról szemlélő érző-gondolkodó hiánypótló munkája. Folytatást követelő. Lesz folytatás?

– Más eszközökkel. Legalább öt évet kellene még élnem, hogy befejezhessem két, félig-kész regényem közül legalább az egyiket.

– A PONT Kiadó, kiadótok, egyre ismertebb. Több nyelven jelentet meg könyveket, erdélyi könyvesboltokban is találni kiadványaiból. Hitvesed, Ilona folyóiratot is szerkeszt, Fordulópont címen. Ő vállalta magára a kiadói munka oroszlánrészét is. Unokáid vannak, könyveid jelennek meg. Azt hinné az ember, hogy a siker megszabadít mindentől, még a honvágytól is, hogy aztán a Székely Jeruzsálem a szülőföld iránt égő író egyik legszebb vallomása legyen. Méltatói sem hallgatják el, hogy csaknem megkésett könyv. Megfogalmaznád mai hitvallásod?

– A vágyaim között már harminc éves korom óta nem szerepel a honvágy. Akkor kellett Bukarestbe költöznünk, és az nekem nagyobb elszánást jelentett, mint dédnagyapámnak Amerika. De hozzá hasonlóan ideiglenesnek és átmenetinek tekintettem a távollétemet. Budapestről még közelebbinek érzem gyerek- és ifjúkorom színtereit. Az Oszlik a bál című regényemben megírtam, miként küzd egy elhurcolt parasztember azért, hogy ne felejtse, ne veszítse el a faluja emlékképét. A Székely Jeruzsálemben felidézett és európai példának állított hajdani Erdély már annyira csak az emlékeinkben él, hogy valóban, a regény „majdnem megkésett”: a felidézhetőség határait cserkészi be. De egy népeket irtó évszázad után sokunknak – Európa-szerte – a felidézhetőség is az élet ajándéka. „Írói hitvallásom” is inkább élet-hitvallás: ha nem írnék regényeket, akkor is történnek velem-velünk a regények. Úgyhogy részemről mellőzöm a literátor-gőgöt! És töprengek a regényeinken, amelyeknek szereplői vagyunk.

Forrás: In: Hargita Népe (Csíkszereda)
2001-03-21


VISSZA

Lapozz bele a könyvbe:

Bevezetés

Saját arcunk

Történelmietlen sorok a lelkiismeretről

Egy az Isten - akit keressünk

Egy táj megközelítése

Emberek - történelmen kívül

Egy táj a történelemben

Tragédiák és komédiák a világ közepén

Keletről a fény

Földhözragadt csoda

Ézsaiás 56

A conscientia határai

A kötődés körei

Istenek, emberek, gyerekek

"Fenekéből minden fundamentumot felhántak"

Huszadik századi metaforák, mítoszok, kalkulusok

Könyörgés fegyver ellen

A személyesség határai