@    
Látogatások száma 2011. április 10- től:
33940
Ismerd meg a szerzőt:


5. kiadás: 2013


4. magyar kiadás, 2011


2011


3. kiadás: 2008


Román ny.: 2008


2. kiadás: 2001


Első kiadás: 2000



Megrendelhető innen:
SZÉKELY JERUZSÁLEM
Esszéregény az identitásról
A könyv fotóiból készült kiállítás
a Frankfurti Könyvvásáron

Zsidó Ferenc: Hogyan lenni? A Székely Jeruzsálem tanulsága

Önazonosságunknak sok tényezője van – addig is, amíg nem kezdjük vizsgálni. Ám ha vizsgálni kezdjük, újabb és újabb rétegekre bukkanunk rá, melyeket könnyed, hányaveti mozdulatokkal hántunk le magunkról, hogy a végén csupaszon, elképedve kiáltsunk fel: valóban ez vagyok én?

Szávai Géza életrajzi, önéletrajzi jelleget sem mellőző műve esszéregény az identitásról. Egy ilyen művet hosszú évekig magában hordoz az író. Megírása belső kényszer és kín: gyönyör és szenvedés. Minden egyén elérkezik életének egy olyan szakaszához, amikor úgy érzi, meg kell határoznia önmagát, a világban való helyét. Ez – ha lehet hinni azoknak, akik már így vagy úgy átestek a „dolgon” – általában az élet derekán következik be: amikor a lét képei kezdenek homályosodni, a haláltól való félelem pedig erősebbé válik, mint az élettől való félelem.

Nagy terjedelmű és sokrétű Szávai Géza műve – ha lehet ilyent mondani, éppoly sokrétű, mint maga az identitás. Látszólag egymástól független síkok alkotnak benne egységet, mely egység azonban nem jelent egyneműséget. Nehéz megfogni a könyvet, nehéz tetten érni a történetek mögött meghúzódó magatartást. Izgalmas a mű, mert Szávai nem tételmondatokat fogalmaz, nem moralizál, hanem eseményeket, történeteket ad elő – az olvasót pedig együttműködésre készteti.

Önmaga, nemzetsége és nemzete identitásának meghatározásához a szerző az elárasztott falu – Bözödújfalu, a székely Jeruzsálem – történetét választotta kiindulópontul. Részint azért, mert gyermekkori élményei e vidékhez kötik, részint, mert Bözödújfalu a maga vallási sokszínűségével az identitás nagyfokú rétegzettségének, faktorai sokszínűségének szimbólumává vált. Tudjuk, ebben a faluban székely szombatosok éltek, akik a XVI. században vették föl a zsidó hitet. „Vérségileg semmi közük nem volt a zsidókhoz. Lelki zsidóknak vallották magukat.” Mellettük ugyanakkor unitáriusok, reformátusok, római katolikusok és görök katolikusok is laktak a faluban. Persze, mind magyarok. Eltérő istenképpel, hittel. Mégis megfértek egymás mellett – hisz Erdély mindig híres volt toleranciájáról. Ezért és ilyen értelemben emlegeti a szerző tündérkertként Erdélyt – a tündérek ezerarcúságára utalva.

Sokféle, egymást keresztező, tagoló történetegység alkotja a mű keretét. Az egyik diakronikus egységben a szerző az erdélyi zsidózók történetét követi nyomon – a kezdetektől, a második világháború rémségein keresztül az eltűnésig... A szombatosok hite az unitárius vallás továbbfejlesztéséből származik, vallásalapítóként Eőssi Andrást, majd Péchi Simont nevezhetjük meg, aki a héber liturgia szerint alakította ki a hittételeket, fogalmazta meg imáit. A zsidózók Krisztust nem hajlandók elfogadni istenként, aki „szintén csak úgy született, mint ezen ölömben való gyermek” – amint egy bözödi asszony mondta 1639-ben. Borzongató ezen hit erőssége: a második világháború idején legtöbbjük a halált is vállalta érte, pedig magyar származásukra hivatkozva megmenekülhettek volna...

A mű másik szála életrajzi és önéletrajzi. A szerző gyermekkori emlékeket elevenít fel, ugyanakkor – nagyapja jegyzeteit feldolgozva – a környéken megesett jelentősebb történésekre (háború, bécsi döntés, a románok megtorló intézkedései stb.) is emlékezik. A gyermek Szávai Géza az unitárius, református, katolikus hitek valóságát egyaránt megtapasztalta, ugyanakkor a szocialista ateizmus levegőjét is beszívta. Apjának tanítóként vallásellenes tevékenységet kellett (volna) kifejtenie, ő, fia, ezalatt a szomszédos parókián a „klerikális reakció” eszméit lopta. Ekkor tudatosult benne az is, hogy „egy az Isten” – unitárius, szombatos hit szerint egyaránt, de ez még nem jelenti azt, hogy az az „én Istenkém”... Aztán a felnőttkor megaláztatásai is felszínre kerülnek, amikor a dühöngő Ceausescu-rendszer idején gyalázat volt a lét. Ezen a ponton fogalmazza meg Szávai – kitágítva a zsidózás jelentésmezejét –, hogy – bár ő nem zsidó –, zsidóvá tették. Ettől a ponttól a mű esszéjellege elmélyül, az események mind sokrétűbbé válnak, a szerző a fejedelemség, a török hódoltság dilemmáit boncolgatja, Bözödújfalú múltjából villant fel képeket, hogy egy adott ponton megállapítsa: „Székely Jeruzsálem története számomra olyan, mint egy álom, melyben több száz év eseményei kavarognak.” Igen, mert az identitást csakis időben lehet értelmezni. Mert változik, újabb és újabb rétegek rakódnak rá.

Még nem mondtam, mitől válik sokkolóvá a könyv, hogyan tér vissza minduntalan a fájdalmas kiindulóponthoz, Bözödújfalu pusztulásához, vízzel való elárasztásához, illusztrációkkal történő bemutatás révén is. Úgy fogalmazhatnék: a képek alkotják a szerteágazó mű rendezőelvét, azok fogják keretbe a sokrétű, néhol már-már ellenőrizhetetlennek tűnő mondanivalót. A pusztulás mindig visszhangot kelt lelkünkben, életünket juttatja eszünkbe, annak mibenlétét, illetve törékenységét. Ilyen értelemben válik logikussá, következetessé Szávai esszéregénye. Fájdalmas, ahogyan elvész a nyom, ahogyan a bözödújfalusi szombatosok eltűnnek, ahogyan sírjaikat is elnyeli az idő... Sajnos, ezáltal mi is szegényedünk, az összerdélyi identitástudat is vékonyabb lesz egy réteggel. Mert nem elsősorban a hit milyensége a fontos, hanem annak emberi eredményei. Szávai így érvel: „azokat a – történelmi – vallásokat, amelyekkel találkoztam, s amelyek néhány évezreden vagy évszázadon át tényleg tettek valamit a közösségükért, netán az emberiségért, azonos esélyekre érdemesnek tartom.”

Az identitás nem egydimenziós; nemcsak biológiánk határozza meg, mint ahogyan – és ezt a zsidózók mondták ki – a hitet sem korlátozhatja a vér, a származás. Az erdélyi ember identitása nagyon különös: sokszor feladása révén őrződött meg. Tudom, ez így paradoxonnak tűnik, de lássuk a szerző logikai vonalvezetését: bocsánatos bűn az, ha valaki élete mentéséért „török hitre” tért, mert identitástényezői közül csak egyet tagadott meg. No és vajon a meggondolt székely legény, aki az orosz fogságban románnak vallotta magát, hogy hazaengedjék, hibát követett el? Románként érkezett haza Székelyföldre? Dehogy! Kompromisszumot kötött, ám okos kompromisszumot. Olyant, amilyenre Bethlen Gábor is hajlott...

Szávai Erdély történelmének mozgatórugóival is sokat foglalkozik. Magyarok, szászok, románok, megannyi valóság, s az egyik számára a másiké mégis csak fikció. A baj ott kezdődik, amikor ezt a fikciót egyik fél valóságként akarja „eladni” a másiknak... Mert mi határozza meg a kisebbségi ember identitását? Nemcsak az, ami lenni akar, hanem az is, ami nem... (Apropó, a szerző felhívja figyelmünket, hogy „Európában a nemzeti kisebbségekhez tartozó emberek összlétszáma a nagynak nevezett nemzetek lélekszámával vetekedik.”)

Miből is tevődik össze tehát az öntudat? Tán könnyebb afelől megközelíteni, hogy miből nem?... Csupán a fikció nem lehet része identitásunknak. Sajnos, „mindent, ami fikció, egy fikciókra épülő ingatag világban nagyon könnyen valóságként érzékelünk”. Csoda hát, hogy identitásunkat egyre-másra sérülések érik?

Eltöprenghetnénk: miért foglalkozik Szávai épp a szombatosokkal, miért „rokonszenvezik” velük? Amint a regényből kitűnik, számára a zsidózók a tolerancia megtestesítői, hisz szerintük „Isten előtt mindenki egyformán kedves, Isten mindenkit kiválaszt, aki betartja az Úr törvényeit.” Ez a vallásfölötti hit rugalmas, szilárd és nehezen sebezhető identitást eredményez.

A szombatosok ótestamentumi, zsidó rítusnak megfelelő szokásokat gyakoroltak, a kereszténységgel egyetlen kapcsolatuk volt: Jézus személye, kinek istenségét tagadták, de messiási voltát elismerték. Tehát ők magyarként akartak zsidók lenni! Ez látszólag identitási görcsöt eredményezhetett, valójában egy jól működő önazonossági képletet termelt ki.

Szávai posztmodern gesztusokkal lép kapcsolatba korábbi szerzők műveit, állandó dialógusban áll Jókaival, aki Egy az Isten című regényében feldolgozta a székely szombatosok történetét, Móriczcal, aki riportot készített a bözödújfalusi zsidózókról, Bözödi Györggyel, aki Vallomás a székely szombatosok perében címmel szociográfiát írt róluk.

A szerző minden bizonnyal azért tartja fontosnak a szombatosok történetének felvázolását, mert nyílt vallásgyakorlásuk lehetőségét a XVII. században hatalmilag megszüntették, ám ők titokban tovább gyakorolták hitüket, mely így évszázadokon át identitásuk lényegi tényezőjévé vált. Bizonyos értelemben egyenlőségjelet tehetünk identitás és hit közé? Akkor is, amikor a vad kommunizmus éveiben az ateizmus kötelező „vallássá” vált?...

Szávai frappánsan, élénk stílusban értekezik, vállalva a székelyes észjárást, a feleselő párbeszéd izgalmas játékát: „Ráduly István (pap) így szólt az ateizmusát Jézus becsmérlésével bizonygató pártaktivistához: Uram, a jelenlétemben ne merészelje szidni a gazdámat. Mert én sem szidom az ön gazdáit...” Ennyit a „legújabbkori hitvitákról...”

Akkor hol keressük identitásunk lényegét? A kérdésben? Kell itt még mélymagyar és hígmagyar lélekről beszélni? Kell fokozni a magyar identitástudat görcseit? Szávai nem ad végső válaszokat. Inkább kérdez, mint eligazít. Identitási harcát mindenkinek meg kell vívnia – segítségére nem lesz senki, ez a könyv sem. Akkor mire jó ez a könyv, melynek történetét a szerző próbálta úgy megírni, hogy ne bántsa az érintetteket? – kérdezhetnénk. A mű hatása: ráébreszt az önazonosság korlátolt korláttalanságára, nyugtalanít, gondolkodásra késztet, vitatkozik, elbizonytalanít, akkor ad eligazítást, amikor nem is várnánk, kérdez, választ nem vár, és ökumenizálja a lelkeket – nemcsak vallási értelemben.

Az ilyen műre szokták mondani, hogy gondolatébresztő. Igen, Szávai könyvére ez hatványozottan érvényes. Ám azt, hogy a felébredt gondolatok milyen irányba sodródnak és sodornak bennünket, nem lehet előre megjósolni. Nagyon is jelentősnek találom a művet, melynek hatását most igazából nem is tudjuk felmérni. Tán nem is kell. Az identitás is önmagáért való – nem a hatásáért. Vagy önmagunk vagyunk a hatás? Tán a visszahatás?

Zárómondatként egy személyes következtetés: identitásunkat a válsághelyzetek erősítik, ez viszont nem jelenti azt, hogy ha válsághelyzetbe sodorjuk önmagunkat, erősödni fog az identitásunk...

Forrás: In: Romániai Magyar Szó
2002-02-23


VISSZA

Lapozz bele a könyvbe:

Bevezetés

Saját arcunk

Történelmietlen sorok a lelkiismeretről

Egy az Isten - akit keressünk

Egy táj megközelítése

Emberek - történelmen kívül

Egy táj a történelemben

Tragédiák és komédiák a világ közepén

Keletről a fény

Földhözragadt csoda

Ézsaiás 56

A conscientia határai

A kötődés körei

Istenek, emberek, gyerekek

"Fenekéből minden fundamentumot felhántak"

Huszadik századi metaforák, mítoszok, kalkulusok

Könyörgés fegyver ellen

A személyesség határai