Látogatások száma 2007.03.01. óta:
36389
Ismerd meg a szerzőt!




2007 márciusában megjelent a második kiadás is!


Megrendelhető innen:
E LA NAVE VA...

Halad tovább Aletta bárkája!
30-án 18 órakor a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban látták vendégül a szerzőt.

X beszélget Y-nal a címe a Petőfi Irodalmi Múzeumban (V., Károlyi Mihály u. 16) futó párbeszéd-sorozatnak, amelynek keretében szerdán (május 30-án) délután 18 órai kezdettel HAVAS JUDIT beszélgetett SZÁVAI GÉZÁval.

Havas Judit részleteket is felolvasott a regényből.
Péter Árpád: A történetek és azok vége

Szávai Gézának ezúttal "klasszikus" szerkezetű prózája jelent meg, a Székely Jeruzsálem című esszéregénye meg a Herbert Quain-féle "forgó könyv" után.

Szávai jeleskedik a szokatlan műfajú írások megjelentetésében. Ilyen például a Pont Kiadó által "világra hozott" Utóvéd című regény, amely állítólag egy Herbert Quain nevű ír író alkotásának fordításaként és "megszelídítéseként" tartatja magát számon, de ilyen az 1987-ben kiadott A megfigyelő is (ami tulajdonképpen az 1996-os Utóvéd főszövegeit tartalmazza). E két utóbbi viszont - talán túlzott és provokatív szokatlansága miatt - nem részesült érdemleges fogadtatásban, holott ezekben a kötetekben rejtőzködik a Szávai-életműnek egy olyan magja, ezekben látható a leghangsúlyosabban egy olyan erővonala, melyet követve az életmű látszólagos heterogenitása, szóródása ellenére is egységesként mutatkozik meg. Sőt: a Quain-féle könyv, ami egy drótkarikára fűzött papírköteg könyv formában való megjelentetése, arra ösztönöz, hogy a teljes (világ)irodalmat, de akár minden leírtakat is egy oszthatatlanságban, egy összefüggésrendszerben szemléljük. A drótkarika körül végtelen sokszor végigforgatható lapoknak ezen szerkezeti tulajdonsága miatt nincs sem kezdete, sem vége, nem olvashatóak végig - az olvasás elkezdhető, de nem fejezhető be, mert az olvasó a lapozás során mindig elkerülhetetlenül visszakerül a kiindulási pozíciójába. Ezt a kiindulási pozíciót azonban mindig csak arbitrárisan lehet megvá­lasztani, hiszen ennek a könyvnek (eredeti formájában) nincs egyetlen kitüntetett pontja sem, amit incipitként lehetne kezelni. Szávai kiadói (szerkesztői) gesztusa tehát e körbeforgó könyv vég nélküli ismétlődéssorozatának a megszakítása, ám azzal, hogy virtualitásában fenntartotta ezt a körkörösséget, nem számolta fel az ilyen rendszerű, végtelen számú (el)olvasásoknak a lehetőségét.

A Székely Jeruzsálem is mindenekelőtt szokatlan könyv, annak ellenére, hogy mind témájában (a kimeríthetetlen zsidókérdés), mind külcsínében egyfajta kanonizáltan piacos arculattal rendelkezik - szöges ellentétben az Utóvéddel, amely gyakorlatilag eladhatatlannak minősíthető. A Jeruzsálem tulajdonképpen nem konvencionális történelemkönyv, önéletrajzzal, fikcióval és lírával ötvözött fénykép-zuhatag, ahol a szerző gyermekkora és intellektuális "eszmélése" történetén keresztül, szülei és nagyszülei életrajza által mediáltan elmondja, hogy miképpen érintették a Küsmöd-pataka völgyét a történelmet meghatározó ágyús, puskás, horogkeresztes és ötágú csillagos rettenetek. Szávai egy kisközösséget megsemmisítő, a "székely zsidók", a "szombatos székelyek" faluját (Bözödújfalut) elmosó özönvíz okait és következményeit meséli el - néhol patetikusan, néhol ironikusan. Ám ez az özönvíz tulajdonképpen visszájára fordított özönvíz (volt), ugyanis istenellenes hatalmak indukálták, és zúdították Erdély összes felekezetére (igaz, hogy éppen minden felekezet nem képviseltette magát Bözödújfaluban, de emlékezzünk Ada Kaleh esetére, ahol a mohamedán hitközösség fontos szellemi bázisát számolták fel szintén víz, özönvíz segítségével, és szintén a romániai kommunista hatalom képviselői).

A Jeruzsálem piacosabb arculata azonban nem megy az olvashatósága rovására, nem von le esztétikumából az, hogy egy örök-aktuális kérdést boncolgat. Szávainál ez nem hatásvadászat, nem olcsó érzelgősség, és szerzőnk ügyel arra is, hogy ez ne maradjon meg motívumszinten, ne lehessen elintézni azzal, hogy "participatív történetírás" vagy "implikálódó metamagatartás". Szávai, azáltal, hogy megélt történetet mesél el, olyan narratív struktúrát teremt, amely a ’hitelesség’ jelentésösszetevő mellett hordozza az ’applikatív’-at is. Hiteles, mert tanúk és dokumentumok sokaságát idézi, és applikatív, mert segíteni akar, mert olyan utat mutat meg, olyan irányt jelöl ki a zsidókérdés felvetésében, amely eltér a hagyományos apokaliptikus megközelítésektől, és mindennapiságában, sőt kicsinyességeiben tárja fel előttünk ezt a világot. Például ezt teszi akkor, amikor elmeséli, hogy milyen kényszer-kóservágásokat eszközöltek (rabbi hiányában) a mészárosok, milyen, tréfásként is felfogható (ám hatékony) események zajlottak le a különböző megszálló hatalmak fenyegetésének semlegesítésére (lett légyen szó erőszakkövető oroszokról, németekről és buta, de ilyen minőségükben hihetetlenül szorgalmas kommunista elöljárókról).

Az önéletrajz és az egyébfajta történetírás ilyetén összeolvasztása olvasmányos és szép könyv létrejöttét eredményezte. Az archaikus motívumok (özönvíz, bűnhődés) és a jelenkori események egymásrajátszatása végül fanyar utóízű, de emlékezetes történet-salátástálat, történet-egyveleget hagyományoz ránk, a bözödújfalui özönvíz túlélőire. Könyvének egyik explicit manifesztuma ugyanis az, hogy mi, Erdély összes lakói tulajdonképpen ennek az özönvíznek a túlélői vagyunk, tulajdonképpen ebből a tisztogatásból szabadultunk meg.

A vizet mint a tisztítás "leguniverzálisabb" eszközét a kommunista hatalom megszentségtelenítette. Eddig az isten(ek) privilégiuma volt vízzel rombolni a gonoszt, vízbe fojtani a bűnösöket. És eddig az isten(ek) döntötte/döntötték el, hogy ki az, aki kiérdemelte ezt a halálnemet, hogy mely kultúra, mely embercsoport, mely egyén érett meg bűneiben arra, hogy víz által vesszen el. Mikor ember(ek) irányítása alá kerül az isteni rombolóeszköz, akkor (természetesen - vagy pontosabban: természetellenesen) veszít erejéből és hatékonyságából, de veszít abból a transzcendentális összetevőjéből is, amely tulaj­donképpen megadja az erejét ennek a tisztogatásnak. Azáltal, hogy az ember ellenőrzése alá kerül, a víz elveszíti a tisztítóerejét, megszűnik etikusan rombolni. (Az más kérdés, hogy a kommunizmus számára mi minősül etikusnak.)

A Székely Jeruzsálemben pusztító árvíz elmossa Bözödújfalu ökumenizmusát, megsemmisíti a szilárd tájékozódási pontokat, felszámolja a létezés feltételeit. Ám mint fent írtam: ezt az árvizet a Gonosz okozza a Jó elpusztítására. A kommunista ideológia képviselői igyekeznek, hogy össze- és elmossák a különböző vallási felekezetek eltérő világnézeteiből adódó divergens (szociális) manifesztációkat.

Bözödújfalu azonban nem semmisült meg, mert fennmaradt a történetekben. Fennmarad szövegként, fennmaradt szöveg-kép összejátszásként, emlékkaval-kádként. És a narráció, az elbeszélés tartósabb a kőnél is, tartósabb a köveket szétromboló víznél is. Tartósabb a gátnál, ami megállítja a vizet, tartósabb a víznél, ami elmossa a gátat, tartósabb a csónaknál, ami lebeg a vízen, és tartósabb az ácsnál, aki megépíti a csónakot.

Ma is őriznek imitt-amott darabkákat Noé bárkájából. Rossz nyelvek azt tartják, ha ezek a fadarabkák tényleg az Ararát tetejéről származnak, akkor valószínű, hogy Noé egy teljes flottával vágott neki az Özönvíznek. Lehet, hogy pár száz (pár tíz) év múlva Aletta bárkáját is úgy fogják keresni az eljövendő Discovery (tévé)csatorna kincsvadászai, mint ahogy vadászták annak idején az ereklyegyűjtögetők (száraz csontokkal egyetemben) Noé hajójának deszkáit. Az igaz, kicsi a valószínűsége, hogy annyira kanonizálódjon, mint ahogy történt a zsidó-keresztény hagyomány egyes kiemelt szövegeivel (pl. Ótestamentum), de előfordulhat az is, hogy valamikor Aletta Japánba való megérkeztét a mai Aeneas-mítoszhoz hasonlóan fogják interpretálni.

Szávai Géza legújabb regénye már nagy kritikai visszhangot kapott - általában kedvezően nyilatkoznak róla (erről elég könnyű meggyőződni: elég begépelni az "aletta barkaja" szókapcsolatot valamelyik nagyobb internetes keresőmotorba).

Egy jó recenzió akkor funkcionális, ha el is mond valamit a könyvről, el is helyezi azt az életműben, a nemzetközi irodalmi berkekben (mind a szinkróniában, mind a diakróniában), és ugyanakkor el is hallgatja azokat a részeit, melyek elhallgatása arra ösztönözheti a potenciális recenzió-olvasókat, hogy a recenzált mű "bűvkörébe" kerüljenek. Szávai eddig megjelent műveiből (talán kissé önkényesen) kiemeltem két (látszólagos) ellenpontot. Egyikük piacos alkotás, amelyet már csak nosztalgiából is megvehet a Bözödújfaluból kiüldözött kommunizmus-áldozat, a másik egy hozzáférhetetlen alkotás, ami annyira tág utalásrendszerrel bír, annyi kultúr- és irodalomtörténeti emléket implikál, hogy csak vájtfülűek, széles kitekintéssel rendelkező entellektüelek tudják benne örömüket lelni. Az életműben amo­lyan köztes helyet foglalt el eddig a Ki látott minket meztelenül? című kisregény (Pont Kiadó, Bp., 1998). Eddig.

A 2006-ban megjelent (2007 márciusában újra kiadott) könyv ugyanúgy, mint a Ki látott..., tartalmaz (rejtett és eléggé explicit) esztétikaelméletekre való utalásokat, tehát csemege lehet az irodalomkritikusok számára is, de a figyelemfelkeltő (legtöbbször bizarr - levágott fejű testek rugdosása, papagájok fejének lecsapása stb.), az "olvasónak az olvasásba való szexuális implikációját potenciálisan indukáló" jeleneteknek, egyes dialógusok erotikus túlfűtöttségének köszönhetően valószínű, hogy tágabb közönségre tarthat számot, mint amilyent a hivatásos és nem hivatásos (alkalmi) kritikusok tudnának kitermelni maguk közül.

Szávait azonban nem szabad ezért a látszólagos hatásvadászatért megrónunk, ugyanis a Ki látott... finom iróniája, a Quain-sorozat maró cinizmusa felkészített arra, hogy a látszólag "bestseller-jelenetek" mögött olyan (irodalmi, de nem csak) utalásrendszereket keressünk, amelyek igazi csemegék lehetnek a legelszántabb intertextuális viszonyfeltáró számára is.

Szávai regényeit, esszéit és minden egyéb műfajú írását vigyázva kell olvasni, mert olyan finom iróniával bírnak, amit még az életmű alapos ismeretében, az annyit emlegetett (hol fontosnak, hol elhanyagolhatónak tartott) keletkezési körülmények áttekintése után, az irodalmi berek évszaknak megfelelő vegetációjának és faunájának teljes felleltározása után sem lehet jól érteni. Olyan utalásrendszerrel dolgozik az életmű, amelynek látszólagos explicitsége és egyértelműsége mögött nagy lexikális tudást igénylő háttértörténetek vannak elrejtve. A felhasznált (beépített, beépült) motívumok kikódolása, visszafejtése, de legtöbbször még az akként (tehát motívumként) való beazonosítása is nagyon nehéz.

Az Aletta bárkája utalásrendszere azért is nehezen lekövethető, mert egzotikus, mert olyan történelmi és irodalomtörténeti ismereteket igényel, melyekkel nem mindenki rendelkezik. Ha rosszmájúak lennénk, akkor a regényt besorolnánk a ma divatos "kelet-újhullám" valamelyik "stream"-jébe, vala­hová a Feng Shuiról, a meditációról és a Taóról értekező szövegek közé. Ennél a regénynél, akárcsak a Ki látott...-nál is, elég könnyű elmenni ebbe az irányba (a Ki látott... esetén a kommunizmus visszásságait kifigurázó anekdotákra gyanakodhatunk mint ilyen "közönségszerző" mozzanatokra). Azonban szerzőnk, akárcsak alteregója, "megelőző avatar"-ja, Herbert Quain, az ír író, felkészülten várja az ilyen támadásokat. (Ezért is nem kísérelünk meg ellene ilyesmit.) Herbert Quain, akinél pszichológiaellenesebb ír írót nem hordozott még hátán a föld, tulajdonképpen piszkos, ravasz és manipulatív pszichológiai játékot űz olvasóival. Úgy keríti hatalmába őket, hogy azok észre sem veszik. Sőt esélyük sincs arra, hogy tudatára ébredjenek annak, hogy Quain berántotta őket egy ördögi körbe, egy olyan helyre, ahonnan semerre sincs ki­út. Ez az ördögi kör az Utóvéd köre, az a könyv, amelyben előre meg van írva az Aletta bárkája, de visszamenőleg ez a könyv írja meg pl. Noé történetét is. Az univerzális intertextus, egyszerűségében és hatékonyságában Borges minden végtelenkönyv-aberrációját lepipáló alkotás tulajdonképpen rafinált pszichológia, hideg és kegyetlen logika által megacélozva. Célja számunkra, mindennapi olvasók számára felismerhetetlen, lekövethetetlen, de ha jól belegondolunk, még azt sem szabadna feltételeznünk, hogy a célelvűség kitételeit követve létezik. A fizikai áttekinthetősége (tulajdonképpen egy kicsi, szemmel befogható tárgyról van szó) és elképzelhetetlen szellemi bonyolultsága közötti kontraszt megtapasztalása is sokkoló lehet annak, aki figyelmesebben közeledik az írásokhoz. Ez a figyelmesség szükségeltetik ahhoz, hogy a betűkavalkádban meglássunk olyan valamit, amire szükségünk van ahhoz, hogy olvasmányként fogjuk fel ezt a "könyvet", hogy végiglapozása után gazdagodjunk is abból a végtelenségből, amit megjelenít, létrehoz és hordoz.

Az Aletta bárkája "végtelensége" is különbségek és szembenállások végtelensége. A Japánba menekült holland protestánsok a kereszténység eszméjével nem szimpatizáló japánokkal való megütközésből vesztesen kerülnek ki. A protestáns menekülteket az óceánon átmentő hajó (nem bárka!), amelyen a címszereplő érkezett Japánba, tulajdonképpen egyfajta Noé-bárkaként is percipiálható, amely a jókat átsegíti a vízen, és eljuttatja arra a helyre, ahol létezésük immár csak Isten jóindulatától függ (a földi gonoszságoknak nincs beleszólása a jók életvitelébe). Az ebben a regényben elmesélt történet, egy holland "emigránslány", Aletta története tulajdonképpen szokványos. Megérkezik Japánba, kapcsolatba, majd összeütközésbe kerül a helyi kultúrával, egy "bennszülött" férfi rákényszeríti arra, hogy nemi kapcsolatba lépjen vele, majd szintén a fel- és megoldhatatlan kulturális különbségek miatt el kell pusztulnia. Mint ahogy lenni szokott, a férfi és a nő viszonya hamar átalakul szerelemmé, és a keresztényüldöző Kodzsima Miki, a harcművészetek mestere behódol a holland jövevény nőisége előtt. A regény azonban végig megmarad sokkolónak, az olvasót érő meglepetések sorozata még a könyv végeztével sem zárul le. A szokatlan perspektívából, a már halott nő szemszögéből megjelenített utolsó képsorok arra utalnak, hogy a regény végén nem ér véget a történet, hogy létezik az elmeséltnek (pontosabban: az elmesélhetőnek, még pontosabban: az elmesélés számára felkínálkozónak) egy olyan dimenziója, mely transzcendálja a betűk, mondatok, beszámolók linearitását, és képes kiemelkedni abból a síkból, amit a "nyugati típusú olvasásra kódolt" befogadó el szokott várni.

Egy halott, amelyik lát és mond - nem, Szávai nem gyönge horrort írt. Szávai regényében nem a történet zajlik tovább, nem az eseménysor marad lezáratlanul, hanem a mesélés, a történetmondás aktusa cseréli le a tulajdonságait, szenved mutációt. Immár nem az számít, hogy ki mit mond, és nem az, hogy ki milyen perspektívából szemlél va­lamit, hanem az, hogy össze van csomózva a drót két vége, hogy a Quain-könyv (tulajdonképpen drótkarikára fűzött lapok sokasága) univerzalitása megengedi azt, hogy a halottak beszéde ne csak írói fogásként hasson, hogy ne csak retorikai eljárást lássunk benne, hanem tényleg jussanak el érzékeinkhez (akár vizuálisan, akár auditív úton) a levágott fejű nő utolsó megállapításai. A Kodzsima Miki által lefejezett Aletta oda jut, hogy életét történetként szemlélje, hogy ne végrehajtott tettek és elszenvedett események sorozata legyen az élete, hanem olyan történet, amelynek befogadásával az olvasó képessé válik arra, hogy megtapasztalja a megéltség narratív vonatkozásait, az Örök Elmesélés részeként tudja szemlélni a könyvben tapasztaltakat. Szávai pszichológiai játékát arra élezi ki, hogy ilyen meglepő jelenetek be-bevillantásával figyelmeztesse az olvasóit a pszichológia érvénytelenségére, és kiemelje a Mindenkori Elbeszélések személytelenségét, személytől való függetlenségét és a személyességről való örökös leváltságát. Az elbeszélés lehet egyedi, lehet utalásrendszere miatt elszakíthatatlanul egy kultúrába ágyazott, lehet sablonos, de ugyanakkor lehet (a motivikus elődeihez képest) hasonlóságában különleges is. Nem Szávai leleménye a horrorisztikus perspektíva, és nem Quain találta fel a végtelen könyvet, de kettejük "közreműködéséből" olyan regények születtek, melyek másak, mint az elmesélt könyvek. Végtelenül tág vállalt (tehát nem tulajdonított, mert minden könyvnek lehet végtelen számú intertextust tulajdonítani) intertextuális összefüggésrendszerük miatt ezen történetek megtapasztalt történetekké válnak. Nem elolvasott történetek ezek, hanem, mert implikálják az intellektuális kogníción kívül az olvasók minden működését, hozzáfért történetekké válnak, amelyek megközelítésével a befogadónak megadatik az a lehetőség, hogy ne csak (meg)értse a leírtakat, hanem úgy tegye őket tapasztalata részévé, hogy közben lényegiségükben ne változzanak, de működésük során integrálják az olvasót is mint saját életfunkcióinak és élettevékenységének holisztikus szerkezetét. Az olvasó nem válik a történet részévé, végig megmarad szemlélőnek, ám ez a véget nem érő (testiségében lezáruló, de eseménysorában végtelen) történet őt is bekapcsolja mint végtelenségének konstatálóját és ilyenként tulajdonképpen generálóját.

A továbbiakban illene (már csak azért is, hogy bebizonyítsam, elolvastam a könyvet) felsorolnom néhány általam fontosnak tartott jelenetet, feldicsérni azt, hogy Szávai milyen ügyesen bánik a keleti motívumokkal, hogy milyen harmonikusan illeszti össze a nyugati elbe-széléstechnikákat a keleti bölcseletekkel (pl. "Mindenhol út van"), statisztikát készítenem arról, hogy Kodzsima Miki és Aletta hányszor közösültek, értelmeznem kellene az Alettának adott nevek szimbolikáját, az Aletta név eredetének és jelentésmezőjének bemutatását is el kellene végeznem, hogy a regény eljövendő olvasóinak támpontot nyújtsak az értelmezés rögös mezejének bejártához. Kellene beszélnem a vallásháborúkról, az ajánlásról ("Fiatalon - Amerikában - elhunyt dédnagyanyám...."), ki kellene kérdeznem ismerőseimet (akik közül sokan ismerik Szávait), hogy volt-e neki (Szávainak) ilyen dédnagyanyja, vagy ez is csak retorikai fogás... Kellene reflektálnom a regényben tárgyalt (ön)életírás-eméletekre, fel kellene vázolnom az Inoue-dinasztia metaperspektívájának jelentőségét, hogy ismertessem, a későbbi történelmi kutakodások szövegeredményei miképpen viszonyulnak a priméren elmesélt Aletta-történethez (tehát magához a regényhez), és végezetül kellene írnom egy bombasztikus metaforát Aletta most született mítoszának a nyugati kultúrában betöltött szerepéről.

Nem fogom megtenni. Nem fogom megtenni, mert Szávai szövege annyira ravasz, hogy előre kicselezi a metatextusait, hogy végtelenül tág utalásrendszerével minden lehetséges interpretációt megenged, minden metapozíciót legitimál. Ugyanakkor azonban megengedi minden metapozíció ellentétének elfogadását is, tehát minden kijelentés ellentétét is. Így ha el is mondanék valamit a fenti listából, akkor jeleznem kellene, hogy ugyanakkor vétessék figyelembe a megállapításom ellentéte is. Ami kissé kényelmetlen lenne számomra.

Maradjunk ennyiben: az Aletta bárkája nem rossz könyv. Olvasmányos, kulturált írás, amely úgy elegyíti az egzotikumot az ismerőssel és a cinizmust a pátosszal, hogy a végeredmény határozottan kellemes. Várjuk a harmadik kiadást?



Forrás: KORUNK (Kolozsvár)
2007-06-01


VISSZA



Hallgass bele a könyvbe: